- Mi a büdös franc történt? - üvöltötte Noel. Felültem, most már a valóság biztonságos világában. A szemem hozzászokott a sötétséghez, ziháltan kapkodtam a levegőt, kinyitottam a szorosan összezárt öklömet, a körmeim belemélyedtek a húsba. A sima bőrfelületen okozott mély sebekből, kisebb szökőkutakként törtek fel a vérforrások. A vörös folyamok kacskaringós motívumokat festettek a hófehér bőrömre, a ráncokban összegyűltek és apró cseppekben hullottak a poros padlóra.
- Kérlek, meséld el. - kérte valamivel csendesebb, de sokkal feszültebb hangon. Ráemeltem a fájdalomtól fátyolos tekintetemet. Noel fáradtan is, olyan volt, mint egy istenek által formált rossz fiú. A selymes haja kócos volt a fekvéstől. A szemében sebezhetőség, félelem és kétségbeesés társult. az ajkait kemény vonallá préselte, a néma várakozástól. Nem tudtam megküzdeni a rám nehezedő nyomással, átvergődtem a takarók szorongató, fojtogató fogságán és az ablakhoz lépkedtem. Szemrevételeztem az álmaimban látott rideg erdőt. Békésen pihent messze az emberiség háta mögött, de ez a nyugalom halál szagot hordozott.
- Rosszat álmodtam. - próbáltam közönséges lenni, de tisztán éreztem a félelem pattogó szikráit.
- Ne röhögtess! Ezt nem veszem be. Ezek nemcsak rohadt álmok! Alig hunytad le a szemed, pár percnyi néma csend után csontrepesztő sikollyal vergődni kezdtél. A tested rángatózott, mint a fák lombjai a viharban. A torkodra tapasztottad a kezeidet és próbáltál lélegezni, de egyetlen cseppnyi levegő sem jutott a tüdődbe. Felugrottam, odahajoltam hozzád, hogy segítsek, de minden küzdelmeddel felhagytál és az élet legapróbb jele nélkül feküdtél. Tartozol az igazsággal!- kiabált dühösen Noel.
- Szerinted tudom mik ezek? - kérdeztem ugyanolyan ingerülten - Minden éjszaka, amikor elalszok rám törnek, nem tehetek ellenük semmit. Ezért baleseteztünk apával.
- Mire célzol? - kérdezte meglepetten.
- Azon az éjszakán is rémálmom volt, apa felajánlotta, hogy elvisz egy körre, hátha megnyugszanak az idegeim.
- Várj, milyen álmod volt? Mi volt benne? - sürgető és izgatott volt a hangja, mint a horgászoknak, akik kifogni készülnek egy kék bálnát, a helyi tóból.
- Egy női alak combon lőtt. -feleltem félénken, mert nem igazán meséltem senkinek ezekről a rettenetes álmokról, még a barátaimnak sem.
- Egyedül volt?
- Nem, négyen voltak. Két férfi és két nő.
- Mindent értek. - mondta Noel elmélyülten.
- Elmagyarázod?
- Nem, később. -suttogta. Feladtam, mert semmit nem tudtam volna kiszedni belőle. Újra a kinti világnak szenteltem a figyelmemet. Minden apró részletet átnéztem, valamit kerestem, bár magam sem tudtam, hogy mit. Talán egy nyomot, egy választ a ki nem mondott kérdéseimre, egy megoldást, egy gyilkost, aki tönkretette az életemet. Ezt a gyilkost felesleges volt keresnem, mert én voltam a gyilkos. Az elvetemült kivégző, aki egy tökéletes életet ölt meg kegyetlenül. Hiába nem tettem meg még a lépéseket a biztos végzethez, úgyis meg fogom tenni egyszer a jövőben. El fogom veszíteni a barátaimat, mert egy földöntúli erővel megszállt személyt nem könnyű elfogadni, már pedig a titok, amit őriznem kell, nem derülhet ki. Végzetes következményei lennének, de ha nem mondom el, akkor a barátaim, és a családom is kicsúszik a kezeimből. A szemem egy szárnyaló testen akadt meg, kizökkentve a jövőm értelmetlen képzelgéseiből. Közelebb repült, a tollai ismerős ördögi kék fénnyel csillogtak a szemem előtt. Egy fecske. A fecske az álmomból. Pontosabban Bonnie. A korom fekete szempárban megláttam a helyzetem megoldását. A fecske a tavasz érkezését jelenti, de ha képletesen értelmezzük, valami változását is jelképezi. Változást hozott a gondolkodásomban, mert rávilágított a tényre, amire Noel rájött. Az álmaim jövendölnek. Levetítik előttem a jövőt. A golyó okozta sérülés, amit a négy arc nélküli alak irányított rám, a családomat jelképezik. A családom miatt tudtam meg a szenitori képességeimet. A golyó a titkokat jelképezi. A titkok megsebesítenek, később megölnek. A nagymamám emlegette ezt kiskoromban. A hiányzó darabok kiegészültek és újra egy egészet alkottak. Az álmaim üzennek. Az elrablásomat is megálmodtam, a kórházban. A felismerés összepréselte minden porcikámat. A fehér ruhás nő. Sikítottam, elhátráltam az balaktól, az ajtó irányába indultam, de megbotlottam egy ruhakupacban. Elterültem a padlón, a homlokomon meleg nedv csordogált a halántékom irányába. Az ujjaim rátaláltak a kis ösvényre és a sötétben is tisztán láttam a vérrel színezett ujjaimat. Tovább vonszoltam magam a megváltást vagy halált hozó ajtó irányába. A lábaimról önkéntelenül tűntek el az ép bőrfelületek. Mindenhol vér borított, a hajam összetapadt csomókba rendeződött. Az ajtó felé emeltem a sötét foltokkal tarkított hulla fehér karomat, a szabadságra gondoltam és az ajtó ellent mondva a fizika törvényeinek csupán a gondolatom egyik szüleményeként kirobbant a keretéből sok millió apró faszilánkkal együtt. Sötét fény lepte el a látóteremet, a kezemből áradt. Az ajtó hangos robajjal belefúródott az egyik falba a fürdő szoba ajtaja mellett. A kemény fa a nyomástól összeroppant, berepedezett, darabokra hullott. A tapéta leszakadt a falról, felfedve az alatta rejtőző téglák sorát. A vakolat vastag por rétegben lengte be a szoba minden pontját. Noel hangját tompán hallottam a hátam mögött:
- Basszus....A rohadt életbe.....A picsába.........
A hatalmam ereje a földbe döngölt. Elvesztettem az önkontrollom, a düh hullámokban öntött el, a kétségbeesés egyetlen összefüggő áradatként. Egy egyszerű ajtót, ami meghátrálásra kényszerített, belerepítettem a falba, akkor mit tehetek egy ártatlan emberrel vagy egy állattal. Tehetetlenségemben a padlóra csaptam az ökleimet. A lécek megremegtek és felemelkedtek, a deszkák az ütésem erejétől kettészakadtak, mint a papír lapok és szétszóródtak a szobában. Hangos csattanásokkal értek földet. Felemeltem az ökleimet és hegyes faszilánkok fúródtak a puha bőrszöveteimbe. Elszörnyedtem a látványtól, öklendeztem. Egy erőteljes kar elrántott a "művemtől" és az ágyhoz vezetett. Finoman leültetett, mellém telepedett és a kezébe vette a sündisznóként összeszabdalt kézfejemet.
- Higgadj le! Lélegezz mélyeket! Helyrehozunk mindent! - részegítő hangjával elkábított, a mellkasára dőltem és hagytam, hogy finoman szét válogassa az összeragadt tincseket. Nyugalom járta át a sejtjeimet, elfedte a korábbi félelmet.
- Ez a lényege a reagálásnak. - suttogta a hajamba. Értetlenül néztem fel a biztonságot árasztó szempárba, de nem szóltam közbe, mert a hanghordozásából tudtam, hogy folytatni fogja.
- A baleset rémes éjjelén az erdőben gyakoroltam, mert mielőtt megismertelek felelőtlen, kegyetlen és dühös voltam, és nem tudtam kordában tartani a belőlem sugárzó hatalmat. De egy erős érzés elvonta minden figyelmemet a gyakorlatokról. A gerincemen kúszott fel és égett a tudatomba. Meleg, forróság sugárzott végig rajtam. A hő megrémített, mert tudtam, hogy a szenitor párok, akik reagálnak egymásra, hővel jelzik a másik felüknek közelségüket. Hallottam a balesetet az út irányából. Rohantam, mert a hő halványodott és féltem, hogy elveszítelek, amikor kiértem az útra teljesen el is tűnt, de csak pár percre. Figyeltem a vérben úszó betont, a tested kifacsarodva hevert a vér tócsa közepén. Közelebb léptem, de a hő ismét elöntötte a szerveimet, felperzselte a sejtjeimet. Megmozdultál. A halál szájából tértél vissza. Elrejtőztem, figyeltem, hogyan mozogsz a roncsok között, ahogyan kutatod az áruló apádat és kihallgattam a gondolataidat. Éreztem a fájdalmadat, a testieket és a lelkieket is. Beborított a harag, mert védeni akartad az embert, aki évekig átvert és aki meg akart ölni. Közbe avatkoztam, ellöktelek, nem féltem a következményektől, mert halhatatlan vagy, de a hang, ahogy a fejed a betonhoz vágódott felért egy halálos döféssel. Viszont a gondolataid, amik rólam keringtek elfeledtettek velem mindent. Abban a pillanatban tudtam, hogy belepusztulnék, ha elvesztenélek. - megdöbbentett Noel nyíltsága. Nem akartam bevallani neki, de az érzés, ami ellen oly kitartóan küzdöttem, ellepett, mint a ragyogó napsütés és engem is átjárt a hő. Nem tudtam kizárni a gondolataimból két szót, szinte vörösen izzottak a gondolataimat elfedve: Szeretlek Noel.
- Tudom, hogy mikre gondolsz. Örülök, hogy végre nem titkolod az érzelmeidet. - az orrával végigsimított a halántékomon, közben a kezébe vette a húscafatra emlékeztető kezemet. A tenyeremen a megalvadt vérréteg alatt kirajzolódtak a körmeim vágás nyomai. A fa szilánkok mélyen beágyazódtak a bőrbe.
- Megtanítalak gyógyítani. - suttogta Noel. Higgadt volt, de a riadalom fellelhetően csillogott a szavai mögé rejtve.
- Gondolj arra, hogy a szilánkok elhagyják a sebeket és az összeroncsolt szövetek újra egységesek lesznek. - felemeltem a tenyeremet és elképzeltem, azt amit Noel mondott. A szilánkok finoman megremegtek és kicsúsztak a sebekből. A vér forrásként bugyogott ki a kezemből, az ujjaimmal végigsimítottam a vérfürdőben dagonyázó szöveteken, a vágások eltűntek, már csak az alvadt vér emlékeztetett a sérülésekre. A másik kezemen egyetlen ujj mozdulattal eltüntettem a szálkákat és a sebek önmaguktól burkolóztak a fekete ködbe. A lábaimon felvonultattam a füstöt és minden véraláfutás, minden nyílt szövet eltűnt, a helyükön csak a szürkésen derengő új bőr maradt. Felemeltem a gyógyult karjaimat, koncentráltam, az ajtót kiemeltem a falba vájt repedésből, visszalebegtettem a helyére, a repedéseket kisimítottam, mint a ruhákon a gyűrődéseket. Egy kattanással visszatettem a megjavított ajtót. A faldarabkákat visszapörgettem a falba és egy kevés erő segítségével elsimítottam a domborulatokat. A kész tégla sorokat elfedtem a tapéta újra egységes egészével. A padló tüskéi helyreálltak és minden szétrobbant molekula visszatért a helyére. A szoba ismét eredeti valójában tündökölt.
- Gyorsan tanulsz, szivi. - Noel hangja elismeréssel adózott a munkámnak.
- Jó mesterem van. - mondtam incselkedve. De a mondatom a semmibe repült, mert az ablak megrepedt és megszámlálhatatlan darabban szóródott szét a földön keveredve a vérnyomaimmal. A padlón egy kemény tárgy pörgött a szilánkok között egyensúlyozva. Noel az ablakhoz lépett és kinézett az ablakon a tettest kutatva fürkésző szemeivel. Ügyeltem az apró hegyes fegyverekre és felemeltem a fekete követ a földről. A cetlire firkált üzenettől azonban a torkomra fagytak a szavak.
Anyám! Ez valami iszonyú jó. Csak most tökre izgulok... Áh...
VálaszTörlésHali, meglepi nálam ;-) http://alicegeorga.blogspot.hu
VálaszTörlés