- Olivia, kicsim, ébredj, csak rosszat álmodtál. Nyugodj meg, itt vagyok.- apa magához ölelő karjaiban ébredek a lidérces álmomból.
- Úgy féltem, apa. Meg akartak ölni.- elcsuklik a hangom és forró könnycseppek nyomát érzem a z arcomon.
- Tudom, kicsim. Már ébren vagy, itt senki sem bánthat. Vigyázok rád.- csendben ringat, de hangtalan zokogás tör fel a torkomból. A sötét szobámban ülünk, csak az ablakomon beszűrődő holdfény és az éjjeli lámpám biztost némi világosságot.
- Apa, kérlek, menjünk el egy kicsit.- csak akkor kérem meg, hogy vágtassunk céltalanul a néptelen utakon, ha érzelmileg nem bírok el több megpróbáltatást.
Gyakran álmodok sötét, gyilkos alakokról, akikben mindig felfedezem azt a dermesztő hasonlóságot, amivel valakikre, akiket láttam az életem során, hasonlítanak, de mielőtt felismerném ezeket az arc nélküli fantomokat, felébredek. Ezek az álom démonok kis korom óta kísértenek, minden éjszaka.
Apa némán bólint, feláll az ágyamról és halk, recsegő léptekkel hagyja el a szobámat. Körülnézek a csöndes és magányos szobámon. Nem akarok tovább itt maradni, ahol alig tíz perce, álmomban még az életemért küzdöttem. Kiosonok az ajtómon, a szobák közötti előtérbe, ahol pár másodpercig nézem a testvéreim csukott szobaajtajaikat, elképzelem, hogy békésen alszanak a meleg takaróik alatt, miközben rózsaszín bárányfelhőkről, meg kiscicákról álmodnak, míg én gyilkosokkal küzdök. A szüleim szobája előtt gyorsabban szedem a lábam, mert tudom, hogy anya egyetlen nyikorgásra is képes felébredni. Lekocogok a lépcsőn, elsuhanok az étkező és a nappali mellett. Nesztelenül bezárom az ajtót magam mögött. Megfordulok és szembe találom magam a ködben úszó, vadregényes kertünkkel. A virágok csendben ringatóznak, a fák ugyanúgy susognak, mint az álmomban, a kerti törpénk szeme gonoszkodón csillog. Néma csend telepszik az üres udvarra, egy halk torok köszörülés riszt ki mélyenszántó gondolataimból.
- Hová készülsz? - cseng riadtan anyám jeges hangja.
- Rosszat álmodtam.- nem kell magyarázkodnom, a családunk tisztában van az álmaim szörnyeivel.
- Olivia Kirshen, 17 éves vagy, egyszer fel kell nőnöd, nem leszünk mindig ott melletted, ha valami megrémiszt.- anya szavai késként döfnek eleven bensőmbe.
- Te, sosem fogod megérteni, hogy milyen álmok kínoznak! Nem kell küzdened álmodban az életedért!- kiabáltam anyára.
- Lehet, hogy nem, de ma véget vetek a gyerekes hisztidnek! És soha ne emeld fel rám a hangod!- halkan, de határozottan kaptam meg az "instrukciókat".
- Bocsánat, de ha most nem haragszol, apa, már vár rám.
- Ha kimész azon a kapun, akkor egész évben szobafogságban számolgathatod a nevetséges kis álmaidat.
- Ezt most nem mondod komolyan?! Azért, mert elmegyek APÁVAL kocsikázni, hogy lenyugodjak és végre alhassak tovább, megtiltod, hogy egy évig kimozduljak?- saját magamat is megrémisztettem az üvöltő hangommal.
- Kicsim, én csak a javadat akarom elérni, ezzel a lépéssel. Hidd el, ha most elmész, súlyos következményei lesznek, és nem az én büntetésem lesz a legnagyobb problémád. A saját életedet teszed kockára. Az anyád vagyok, az a kötelességem, hogy megóvjalak, és most határozottan veszélyben vagy.- anya szavai döbbenetet keltettek az agyamban.
- Anya, muszáj elmennem, nem tudok ezekkel az álmokkal együtt élni.
- Ne...- nem hallgattam végig, futó lépésben tettem meg a kocsiig tartó távolságot. Beültem a kocsiba és az este folyamán ismét a sírás fojtogatott.
- Történt valami?- apa törte meg a néma csendet, miközben kitolatott az útra és a hegyek felé vette az irányt.
- Anya nem akart kiengedni.- szinte megszokásból mondtam, de a mai monológja sokkal jobban megrémisztett, mint eddig bármikor. Ezt nem akartam elárulni apának, végig gondoltam azt, amit anya a fejemhez vágott, ha van bármiféle valóságalapja, azt csakis nekem kell tudnom.
- Igaza volt.- meglepetten néztem apára.
- Ezt, hogy érted?- kérdeztem riadtan.
- Sehogy, csak tényleg le kellene szoknod, erről a borzasztó szokásról.- árulónak éreztem apa szavait, de még mindig éreztem a szavak mögötti ki nem mondott titkokat. Pár óráig szótlanul suhantunk a sötét árnyak között, a csillagos ég alatt. A hegyek néma szemtanúként figyelték az utunkat.
- Olivia, sosem fogom megbocsátani magamnak, amit most teszek.- mély lélegzetet vett és halkan, szinte suttogva folytatta- Sajnálom, de nincs már választásom. Ez az egyetlen módja, hogy megvédjelek.- hosszú szünetet tartott. Érzem a feszültséget, ami közöttünk húzódik, akár egy szögesdrót, ami megsebesít. Rossz előérzetem támadt a szavai hallatán. Egy sárga borítékot húzott elő a kabátzsebéből, de a szemét nem vette le az útról. A levél nekem volt címezve, apám már jól ismert, karakteres betűivel. Olivia Kirshen. Sosem rémültem még meg ennyire a saját nevem láttán.
- Jól tedd el, ezt a levelet. És csak egy esetben bontsd ki...- szemben az úton egy fényszóró éles fénye világított meg minket. Apa kemény vonásai halál félelmet idéztek elő az agyamban.
- ... ha túléled. Szeretlek, kicsim, ezt ne felejtsd el.- elrántotta a kormányt, éles gumicsikorgás sikított a halált hozó csendben. még egyszer utoljára rám nézett.
- NEEEEEEE......
Folytatása következik, három komment után...
VW
