Közérdekű közlemény

Sajnálatos módon, igen elszomorító dolog történt velem múlt héten. A gépem eltávozott az élők sorából. Ezzel magyarázom a múlt heti rész kimaradást. Sajnálom, hogy nem voltam naprakészebb és nem használtam az ütemezés biztos nyugalommal eltöltő tartalékát, de nem volt túl sok szabad időm a munkám tökéletesítésére. Jesszus, borzasztóan fogalmazok. Szóval a lényegre térve, múlt szerdán kardba dőlt a tervem, de ami elszomorítóbb, hogy most sem kecsegtethetek hiú ábrándokkal, mert vizsgákra kell készülnöm, németül és sokat kell még tanulnom, de a vizsgák végeztével a leghátborzongatóbb, köröm rágósabb, félelmetesebb mester művet hozom, előre elfecsegem, hogy minden 180 fokos fordulatot fog venni, addig a tudatlanság homályába rejtelek titeket, a lelkes Hazug nemzedék olvasókat, hogy a tető fokára hágjon az izgalom. Hamarosan hallotok rólam, addig is......

11. Fejezet

Sziasztok! Nagyon hálás vagyok, amiért ennyien olvasgatjátok a bejegyzéseimet és köszönöm a pozitív visszajelzéseket. Mérhetetlenül boldog vagyok, köszönöm nektek.

Dobbanás. Két dobbanás. Az éltető vér újra áramlani kezdett az összeszűkült vénáimban, utat tört magának és minden szervembe életet pumpált. A tüdőm levegő után sikított. A szám engedelmesen kitárult és magamba szívtam a hideg, szinte fagyos levegőt. Perzselt az útja mentén, szinte elégette a sejtjeimet, de a tüdőm mohón befogadta. Az agyamban képek sorozata villant fel, a rég elfeledett emlékektől a jövőmet kísérő képekig. Mintha ismét egy rettenetes álomban lettem volna, elfedték a józan gondolkodásomat és csak a kegyetlen félelem maradt a remegő csontjaimban. Változtass vagy nem éled túl ezt a véget nem érő tusát! Csak ez a gondolat zakatolt az összeomlott elmémben. Ha eddig betartottam a szabályokat, most megszegem őket az életem reményében. Véget nem érő mantraként ismételgettem a fejemben megfogalmazódó mondatot. Halk hangok szűrődtek el a tudatomig.

- Megöltem? Érted? Ez felfoghatatlan. – Noel hangja megremegett minden szónál.

- Szenitor. Nem halhat meg. Adj neki egy kis időt. A frászt hozod rám ezzel a járkálással. – Hope szavai mögött ki nem mondott félelem és düh csengett.

- Hopenak igaza van. Nem haltam meg, még nem. Több kell ahhoz, hogy elpusztíthassanak. – a hangom jegesen csengett. A szemeim hozzá szoktak a sötéthez és megláttam a kirajzolódó alakokat. Riadt szuszogások szakították meg a néma csendet.

- Te élsz? – kérdezte hisztérikusan Noel.

- Mint hallod. Hope kérhetek egy pohár vizet? – közönyt színleltem és hálás voltam a sötétségért, amiért elrejtette a remegő testemet.

- Persze. – tétován felállt és kisétált a helyiségből.

- Sajnálom. Annyira sajnálom, Olivia. Jobban kellett volna vigyáznom rád.

- Fogd be, kérlek és menj el. – dühösen förmedtem a kétségbeesett Noelre.

- Hogy mondod?

- Jól hallottad. Soha többé nem akarlak látni. – szinte köptem az utolsó szavakat.

- Haragszol rám?

- Igen, ha eddig nem tűnt volna fel.

- Miért? – kérdezte sértetten.

- Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor szívesen felvilágosítalak. Nem felejtettem el a Tiffany ügyet, többek között, de a szőke nőcit sem a bárból. Ha ez nem volna elég indok én, miattad kockáztattam az életemet, sőt meg is haltam érted. Egy olyan alakért, aki egy szemrebbenés nélkül ott hagyott egy másik nőért, tény, hogy én léptem először Codyval, de ha a sértett egód fényezése helyett, leültél volna velem megbeszélni az ügyet, hogy miért nem zártad le a „kapcsolatodat” az után, hogy megismertél….

- Mit számított volna? Nem akartál végig hallgatni és nem volt gyomrom végig nézni, a szex jeleneteteket…- kiabálva fojtottam el a szavait.

- Mit képzelsz te rólam? Takaródj a nagyszüleim házából! Sosem kértem a véleményedből és ezek után sem fogok. Soha többet ne keress meg, nem akarok tudni a létezésedről. – nyomatékul a láthatatlan hatalmammal tuszkoltam ki a tehetetlen Noelt. Összecsaptam a tenyereimet és mintha koszos munkát végeztem volna leporoltam a kihűlt tenyeremet.

- Hát itt meg mi a fene történt? – Hope egy pohár vízzel álldogált a nappali ajtajában.

- Eltüntettem egy nem kívánatos szemetet az életemből. – nyugodtan ejtettem ki a sérelmeket, mert a dühöm Noel iránt szertefoszlott, mint a vihar után a felhők az égen.

- Biztos vagy benne, hogy jó döntés volt? – kételkedett a döntésemben.

- Az életemnél is biztosabb. – viccesnek szántam a beszólást, de Hope némán meredt rám.

- Megijesztettél, de a látszat miatt fent kell tartanom a kemény álcámat.

- Sajnálom. Ki ölt meg? – kérdeztem, mielőtt rádöbbentem volna a szavaim nevetséges iróniájára.

- Egy fehér szenitor.

- Mi? Azt hittem, hogy csak fekete szenitorok léteznek.

- Ha létezik rossz, akkor jónak is kell lennie. Ők megölhetnek minket a fehér madarak tollából készült nyílvesszővel, de mi hasonlóképpen végezhetünk velük a fekete madarak tollával. Más nem pusztíthat el minket, de őket a megperzseli a sötétség.

- Úgy, mint a vámpírokat a napfény?

- Tévhit a napfény, a vámpírokat a borostyán levelének egyik nedvéből készült ital ölheti meg. De ha a filmek logikátlan elgondolását vesszük alapul, akkor igen.

- Léteznek vámpírok? – leragadtam a monológ első felénél, mert rádöbbentem, hogy minden barátom, szomszédom, minden ember tévedésben él, élt, élni fog az idők végezetéig.

- Léteznek, ahogy tündérek, vérfarkasok, főnixek és boszorkánymesterek is.

- Ez bámulatos. – ámuldoztam az információktól, de Hope hamar lelombozott.

- Mi vagyunk a rosszfiúk, ezért a gyakori összecsapások elkerülhetetlenek. A vámpírok elfogadtak minket, mert tudják, hogy egy mozdulattal végezhetünk velük, a tündérek képmutatóak, nem bízhatunk bennük. A vérfarkasok önteltek és a fehér szenitorokkal szövetkeztek. A főnixek túl nemesek, ezért kimaradnak a véres csatákból és csendben figyelik a fejleményeket, míg a boszorkánymesterek a fehér szenitorok elleni bosszúvágy miatt minket erősítenek. Minden lény fél tőlünk, mert mi uraljuk a fekete erőt.

- Ez elég komolyan hangzik.

- Nem az, majd te is bele pillanthatsz ebbe a zűrzavaros világba, főleg úgy, hogy az iskolánk hemzseg az erővel bíró tagoktól.

- Ha már az iskolánál tartunk, mikor térhetek vissza?

- Holnap.

- Már holnap, de alig gyakoroltunk. – megdöbbentem Hope határozottságától.

- Hétfő lesz és készen állsz.

- Kétlem. – suttogtam, de Hope apró neszekre ügyelő füle észrevette a habozásom jelét.

- Bebizonyítom. – felállt a kanapéról, ahová a mesélés közben letelepült. A szobát még mindig a sötétség fedte be a nem kívánatos tekintetek elől. Nem okozott gondot a feketeség, minden részletet észrevettem, ha égett volna a lámpa, vagy sütött volna a nap, akkor sem láthattam volna tisztábban kirajzolódni a tárgyak sziluettjeit.

- Nyújtsd ki a kezed! – összerezzentem Hope szigorú parancsán.

- Miért? – felesleges volt a kérdés.

- Teszed, amit mondok, vagy feladom a felesleges erőfeszítéseket. – tettem amit mondott és kinyújtottam a karjaimat.

- Képzeld el az erőt, ahogyan átjár, ahogy átveszi az irányítást a sejtjeid apró molekulái felett, ahogy felcserélődik a véred a sötét erő hömpölygő folyamával, ahogy….- a szavai megszűntek, a légzésem gyorsult és átadtam magamat a perzselő hatalomnak. Az ujjaim bizseregtek a bennük tomboló energiától, a lábaim remegtek az izgalomtól, a gyomrom összeszűkült és minden gondolat elrepült az elmém örvénylő feledésébe.

- Kiváló. Most koncentrálj a téged körülölelő tárgyakra és emeld fel őket dacolva a gravitációval. – követtem a halk utasításokat és minden nehézség nélkül láthatatlan erőbe burkoltam a könyveket, a vázát a friss virágcsokorral, az asztalt, a párnákat és a vizes poharat. Erősen összpontosítottam és lebegtettem őket a levegőben.

- Most finoman tedd vissza dolgokat a helyükre. – egyetlen apró hang nélkül visszaejtettem őket a megfelelő helyükre.

- Csak gratulálni tudok, ez a mutatvány másoknak több hónapnyi gyakorlásba telik és gyakran nem tudják megfelelően uralni a képességüket. – Hope elismerése ajándék volt a belül romlásnak induló lelkemnek.

- Készen állsz, hogy szembenézz a rád lelkesedő veszéllyel. Holnap reggel korán kelünk. Viszlát reggel. – kecses léptekkel kivonult a helyiségből és magamra hagyott a rám nehezedő terhekkel, amiket addig elnyomtam. Sebzetten sétáltam fel a nyikorgó lépcsőn a rejtekhelyemre.

* * *

Egy lehetetlenül magas cipőben botladoztam. A könnyeim marták az arcomat, erősen letöröltem őket és egy ajtó irányába vánszorogtam. A fekete ruha tépetten lógott le a vállamról, cafatokban húztam magam mögött a földön. Nem tudtam hova megyek, mit keresek, de csak az ajtó lebegett a szemem előtt. Egy váratlan kemény ütés a földre terített és kiszorította belőlem a levegőt. A szemem előtt elmosódtak a falak, a padló csak az ajtó körvonalai maradtak élesek. A padlón csúszva húztam magamat a kijárat felé, de a bőröm hozzá tapadt a hideg kőlapokhoz és nem engedett a haladásban. Sikítottam, de a torkomra forrt a sikoltás. Egy bőr szíj érdes ütése szaggatta a bőrömet. A vérem kicsordult az ütés nyomán és a padlóra csöpögött. Újabb ütés szabdalta fel a vérző húsomat. Néma sikolyom nem hagyta el a számat, de jobban fájt ez a bent maradt kiáltás, mint a hátamat tépkedő ostor csapásai. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. A vérem beterítette a padlót, de a vergődésem miatt a bőrömre és a ruhámra tapadt a vörös nedv. A hajszálaim csomókba tömörödtek. Tehetetlen kínomban az arcomat a karjaimat karmolásztam. Az ütések gyorsultak és sokasodtak. A hátamon nem maradt ép felület, de a támadóm megállás nélkül csapkodta a vértől ázott szöveteimet. Apró darabokban szakadtak le a felhasogatott bőrszeletek. Amikor enyhültek a kínjaim, az önkívület erős karjai magukkal akartak ragadni és én boldogan engedtem volna a csábításnak, de a támadóm közelebb lépett és a fülembe suttogott:

- Ez jár az árulóknak. Te ribanc, elárultad a családodat és halálra jutattad őket. – megragadta a vérben fürdött tincseimet a tarkómnál és a vöröslő kőhöz csapta.

Lihegve ébredtem a rettenetes álom utolsó mozzanataiból, a nap sugarai élesen besütöttek az ablakokon. A bordó takaróm gyűrötten hevert a padlón, ahonnan legnagyobb meglepetésemre eltűnt a por és a sötét mahagóni padló fényesen csillogott. Még mindig könnyes szemmel és halkan köhögve sétáltam át a fürdőbe. Amikor végeztem Hope csípőre tett kézzel állt a szobában és szemügyre vette a ruháim végtelen tárházát.

- Tessék. Ezt vedd fel, jó benyomást kell tenned. – a kezembe nyomott egy ruhát és egy magas sarkút. Visszacsoszogtam a nagyapám puha papucsában a fürdőbe és felvettem a ruhát. A combom közepéig ért a szoknyarész, nem volt vállpántja, de a nyakamra fonódott egy finom átlátszó anyag, amely elfedte a dekoltázsomat. A lányok között magasnak számítottam, de ebben a magas sarkúban pont Noel…azaz Cody szemmagasságába kerültem. Feldühített, hogy Noel akaratlanul is ott lapult a bőröm alatt és minden gondolatomba beférkőzött. Kirontottam a fürdőből. Hope megemelte a szemöldökét és érdeklődve figyelte, ahogyan összedobáltam pár holmit egy táskába.

- Segítek a hajaddal és a sminkeddel. – Hope nyugodtan és lassan beszélt, de mindent szédítő sebességűnek éreztem. Nem tiltakoztam, hanem megadóan leültem az antik székbe, amiben a nagyim macskája előszeretettel tartott délutáni sziesztákat. Hope a sötét szőke tincseimet laza loknikba csavarta, a sminkem hétköznapi volt, de most is egy árnyalatnyi fenyegetés és elzárkózás vegyült el az ártatlan vonásokban. Hope, mint általában fejedelmien festett. Elegáns letisztult ruhában, laza kontyban és egy egyszerű sminkben sétáltunk ki a késő őszi napsütésbe. Egy fekete kocsi parkolt a házunk előtt az avarban. A napsugarak csillogtak a fényes felületén. Adam lehúzta az ablakot és egy fejmozdulattal kért meg minket, hogy szálljunk be.

- Szia. – köszöntem közömbösen.

- Sziasztok. – kacsintott Adam. Hope ült az anyós ülésen, az ablakhoz nyomtam az arcomat és az elsuhanó tájat figyeltem. Hope és Adam halkan beszélgettek, miközben a rádióból egy punk szám szólt.

- Van jogsid? – a kérdés váratlanul ért.

- Van. – feleltem.

- Akkor délután veszünk neked egy kocsit. – jelentette ki Hope.

- Már bocs, de ez nem így működik. – ráztam a fejemet.

- Szóval nem meséltem. – mosolyodott el Hope.

- Mit?

- A szenitorok magas összegeket kapnak a kormányzóktól, királyoktól, a világ fejeseitől, mert megakadályozzuk a többi lényt az ember mészárlásban. – a vezetőink, mind tudtak egy titkot, melynek most már én is a részese voltam. Egy titkot, amely ha kiderül, akkor megváltoztatta volna az emberek megszokott, monoton világát.

- Akkor bármikor vásárolhatok nagyobb értékű cuccokat például házat vagy kocsit? – kérdeztem nagyobb lelkesedéssel.

- Persze. – Hope mindentudó mosollyal nézett Adamre. Az út eseménytelenül telt, nem beszélgettünk, nem zavartuk egymást. Amikor Adam leparkolt a diákok parkolójában, sokan megbámultak minket. Kinyitottam az ajtót és kitettem a lábamat a betonra. Kiszálltam és magabiztos léptekkel elindultam az ajtó felé. Hope és Adam a kocsiban maradtak „búcsúzkodni”, nem akartam zavarni. A diákok megfordultak és tátott szájjal figyeltek, ahogy átvágok közöttük és mosoly nélkül osontam el kis csoportjaik mögött. Kinyitottam a nehéz ajtót és a lehető legkomolyabb léptekkel szeltem át a folyosót, ahol a barátaim a szekrényeikhez húzódta és tágra nyílt szemekkel lesték minden mozdulatomat. A hátam mögött hangosan kibeszéltek, de mit sem törődve velük, megláttam a célomat, éppen a barátaival dumált valamiről. Félelmet nem ismerve odasétáltam, megköszörültem a torkomat és rám emelte az igéző szemeit. Cody most is elbűvölő volt az izmos testére feszülő pólóban és a csípőjén lógó nadrágban. Elmosolyodott, de köszönés helyett, magamhoz húztam és ráérősen megcsókoltam. A barátai füttyögtek és tapsoltak, de a folyosón is felerősödött a pusmogások, a suttogások zaja. Elhúzódtam.

- Hiányoztál. – suttogtam.

- Te is nekem. – mondta szégyenlős mosollyal. – Elképesztően nézel ki.

- Köszönöm. – viszonoztam aranyos mosolyát. De az arcomra fagyott a mosoly, mert a mellkasom lángokba borult, szinte felemésztett belülről.

- Később találkozunk, de muszáj mennem. – alig kaptam levegőt, hogy mentséget faragjak magamnak. De Cody bársonyos puszit nyomott az arcomra és elengedett. Bizonytalan léptekkel, kapkodó lélegzetvételekkel lépkedtem a mosdó irányába. A szemeim elvesztek a homály mögött, a szívem vadul dobolt a ruhám alatt. Betámolyogtam a mellékhelyiségbe és megkapaszkodtam a mosdókagyló szélében. A mellkasomhoz kaptam, ahol egy láncot tapintottam ki remegő ujjaimmal.

Folytatása következik
VW

10. Fejezet

Sziasztok. Ismét új részt hoztam, reményeim szerint ez is izgalmakban gazdag lesz, de nem húzom tovább a szót....

- Ébresztő! – a fejem lüktetett, a szemhéjaim leragadtak és minden porcikám sajgott az alkohol felpezsdítő erejének távoztával.

- Hope, tűnj innen! – felkaptam a közelembe eső párnák egyikét és a hang irányába dobtam. Hope könnyedén kitért a fegyverem elől.

- Te akartad. – Hope halálos nyugodtsága miatt kételkedtem, de az álmaim kusza szövevénye beterített. De a lepel hamar szertefoszlott a rá nehezedő jeges vízcseppek súlya alatt. A testemet beborította a jeges cseppek rohama. Kigurultam a jéghideg takaró alól és a poros padlón landoltam.

- Ez mire volt jó? – üvöltöttem. Hope ördögien elmosolyodott és a legtermészetesebb ártatlansággal megvonta vállait.

- É szóltam. – felszegte hegyes orrát és fejedelmien kivonult a tetthelyről. A tegnapi ruhám volt rajtam, de korántsem festett jól a porcicákkal. Mélyet sóhajtottam és levonszoltam fáradtságtól elnehezült tagjaimat az emeletről. Meztelen talpamra vastag rétegben por tapadt. Lent a tisztítószer jellegzetes illata keveredett a citromfrissítő aromájával. Átgyalogoltam a nappalin, ahol a ruháim most is ugyanolyan kupacokban hevertek, mint tegnap. Belestem a konyhába, ahol Hope pusztán az ujjai kecses mozdulataival festette a falakat sötétszürke árnyalatúra. A vállával szorította a telefont és vidám hangon csevegett Adammal. Tátva maradt a szám Hope lendületes mozdulatitól, de az ámulatom csak pár másodpercig tartott, mert Hope észrevett és egy bájos integetéssel kitessékelt a felségterületéről. Az ajtót illedelmesen becsukta előttem. Morogva sétáltam vissza a nappaliba, felkaptam az utamba kerülő ruhák tetején heverő fekete pólót és nadrágot, visszavonszoltam a másnaposságtól szenvedő valómat a hálószoba biztonságos menedékébe. Lezuhanyoztam, fogat mostam és megbántan minden felesleges mozdulatot. A gyomrom az ételek puszta gondolatára is háborgott. Ez a kínzó betegség minden ötletemet kárhozatra ítélt és semmit tevésre unszolt. Végső lehetőségként, mert nem akartam a napom minden szabad percét alvással tölteni, bevetettem magam a könyvek biztonságába. Elkocogtam a folyosó végére, ahol nagyapám kis szentélye magányosan álldogált. Némi habozás után lenyomtam a kilincset, mely kattogó sóhajokkal engedett erőmnek és feltárult a nagyapám által berendezett kaotikus házi könyvtár békés sziluettje. A falakat körbe polcok díszítették, a polcok roskadásig tömve voltak könyvekkel, a ház többi részén uralkodó hajópadlót felváltotta a szőnyeg biztonságos puhasága. Két fotel állt a néma magányban az ablak előtt, a karfáik találkozásánál egy dohányzóasztal pompázott. A szoba másik felében a hatalmas tölgy íróasztal terpeszkedett, amit gyerekként megmászhatatlan hegynek láttam. Bátortalan lépésekkel behatoltam, mint egy tolvaj, aki ki akarja fosztani az értékek tárházát. Az emlékek elsöpörtek és a földhöz láncoltak. Kegyetlenül pusztították a gátat, mely visszatartotta a megállíthatatlan könnyeket. Homályosan felderengett előttem a nagyapám, ahogy a karosszékében ücsörgött órák hosszat és Edgar Allan Poe vagy Shakespeare fejedelmi műveit lapozgatja, ízlelgeti, mérlegeli. Az emlék mézes madzaggal vonzott az asztalához, amin egy kinyitott verses kötet várta vissza olvasóját a halál dermesztő öleléséből. Egy szökevény könnycsepp végigszáguldott az arcomon égető csíkot hagyva maga után. Leültem az asztalhoz és minden porlepte tárgynak több percnyi figyelmet szenteltem. A szemüvege két éve érintetlenül hevert az asztalán. A második könnycsepp is utat tört magának. Az olvasó lámpáját pókhálóba öltöztették a pókok. A szivaros dobozból három szivar hiányzott. A harmadik csepp már elindította a lavinát és szabadon engedte a gátak mögé zárt könnyek háborgó tengerét. A whiskys poharát régen töltötték meg utoljára. Leültem a székbe, mely gyakran ringatott álomba, amikor a nagyapám mély borongós hangjával, a koncentrálástól mély ráncokba szaladt homlokával elemezte meglepő könnyedséggel kedvenc műveit. Kihúztam az íróasztal fiókját. A döbbenettől elapadtak a könnycsatornáim. Nagyapám személyes tárgyai, levelei, papírjai, tanulmányai és kutatásai eltűntek, mintha csak egy cikkely lett volna a ház egykori múltjából, amit egyetlen mozdulattal kitöröltek, mint egy makacs foltot a füzetünk makulátlan lapjairól. A helyükön egyetlen lezárt boríték hevert egy ismeretlen nő nevére címezve. A nő neve meglehetősen különös volt. Iviola Shenrik. Kiemeltem a borítékot, a selymes papír bizsergett az ujjaim között. A családunk címerével díszített viasz pecséttel zárták le a kíváncsi szemek elől. Ha kibontom a levelet megsértek valakit, de Iviola már úgy sem tarthatja a kezében ezeket a sorokat. Eltörtem a viaszt és felszakítottam a borítékot. A papír elvágta a bőrömet és a feltörő vér beszínezte a kezemben szorongatott levelet. Lenyaltam a vért az ujjamról és vasas íz beborította az ízelő bimbóimat. Széthajtogattam a nagyapám kacskaringós betűivel írt levelét.

Kedves Iviola!

Sajnáljuk a feleségemmel, Miriammel, hogy holnap nem tölthetünk el önnel egy gyönyörű délutánt egy kellemes tea mellett, de életbevágóan fontos hóbagoly vadászatra kell utaznunk. De reménykedjünk a mielőbbi találkozóban, hisz zavaros kérdéseire tökéletes válaszokkal szolgálhatunk. Tudja, kedvesem az élet egy nagy rejtvény, de van megoldás csak a holló eljövetelét kell türelemmel kivárnia és minden eddig homállyal borított képkocka a helyére fog kerülni. Remélem, felfedezi a feladványaim mögé bújtatott titkos üzeneteket és az elfedett utat is felfedezi a kapcsolathoz, ami reményeink szerint újult erővel fogja feltölteni. Mielőtt találkoznánk feltétlenül lapozza fel a Rómeó és Júliát, Shakespeare  romantikus bonyodalmát, így nem fenyeget bennünket a veszély, hogy esetlegesen kínos csöndbe kellene burkolóznunk, nemde kedvesem?

Várjuk mielőbbi válaszát!

William Kirshen, Miriam Kirshen

Ui.: A sötétség magával ragad, átjár és eltölt a végtelenség pótolhatatlan érzésével. De amit ad, könnyen elvehet.

Alig olvastam el nagyapám kétértelmű sorait egy éles fény sejlett fel a délutáni lenyugvó nap fényében. Az ablakon átáradó sugarak mély árnyakat vetítettek a falra. Felálltam, de a levelet a zsebem puha rejtekébe süllyesztettem. Az ablakból pontosan láttam Noel fának támaszkodó laza mosolyú alakját. Kiléptem a biztonságos könyvtárból, elkocogtam a folyóson az ijesztő családi portrék mellett. A padló mélyeket hördült a váratlanul rájuk nehezedő súly alatt. A dühtől tomboló arcomra nem törődöm mosolyt erőltettem. A lenyugvó nap fényei mennyei keretet adtak a fáknak. Átvágtam a pázsiton, a lábujjaimat finoman simogatták a fűszálak.

- Kösz a látogatást, most már mehetsz.

- Ennél szívélyesebb fogadtatásra vágytam. – hamis érzelmekkel lebiggyesztette az ajkait.

- Bocs. Tűnj innen és nem mondom még egyszer! – a nyomaték kedvéért csípőre vágtam a kezemet, a másik kezemmel pedig irányt mutattam.

- Héé, szivi. A többi srác játszadozhat az éles kis nyelveddel, nem gondolhattad, hogy hagyni fogom.

- Semmi közöd a magán életemhez. – összefontam a mellkasomon a karjaimat.

- Tévedsz. Hozzám tartozol, mert a szenitor párom vagy.

- Ez csak és kizárólag munka kapcsolat lesz.

- Most szívatsz? Munka kapcsolat? Tudom, hogy nem tudsz betelni az adoniszi testemmel, ne is tagadd.

- Csak Cody adoniszi testére vágyom.

- Ugye nem…? – az arcán a döbbenet, a féltékenység és a düh keveredett.

- Mit nem? – kérdeztem ártatlanul.

- Lefeküdtetek? – a kérdése váratlanul ért, de a válasz meggondolatlanul tömörült a nyelvemre.

- Igen. – a hazugság mámora fejedelmi volt.

- Ezt ugye nem mondod komolyan?! – üvöltött.

- De. Ne viselkedj úgy, mintha te nem vitted volna a fél sulit ágyba. – szinte köptem a szavakat.

- Nem vittem, mert rád vártam, de te elcseszted! – az arca vörös volt a dühtől, ezért sem vette észre a bokrok között álldogáló fehér ruhás nőt. Arca groteszk szépséggel tündökölt, szinte porcelánból faragott arca. A haja platina szőke tincsekben omlott a vállára, a ruhája egy lenge földöntúli anyagból készült, mintha apró tündérek fonták volna minden négyzetmilliméterét. A kezében egy íj feszült, a megfelelő alkalomra várva, de a kék szemével felfedezett és felgyorsította a folyamatot. Noelt akarta meglőni a nyílvesszővel, de sötét erőmet összegyűjtve ellöktem a hangosan gesztikuláló srácot, és szabad prédaként vártam a halálos lövedéket. A nő habozott, de kicsusszant a hosszú ujjai közül a végzetemet hozó madártoll. A toll átszelte a levegő tátongó terét és a mellkasomba fúródott. Egy utolsó pillantást emeltem a nőre, aki torkához szorított kézzel küzdött egy leheletnyi levegő után, de lelki erőmmel összeroppantottam a gyenge csontocskákat és a nő holtan rogyott össze. A mellkasomból szétáradó fájdalom könnybe fedte a szemeimet és légszomjat erőltetett a torkomra. Nem volt lehetőségem az utolsó perceimet töltöttem az élővilág kapuján. Noel könyörgött a túl élésemért, könyörgött a gyógyulásomért, mindenért könyörgött, de semmit nem kaphatott meg, mert a világ sötétségbe borult és a szívem az utolsó dobbanás után feladta a reménytelen küzdelmet.

Folytatása következik
VW

9. Fejezet

Sziasztok! Ismét hoztam egy kalandokban és izgalmakban gazdag új részt. Kicsit szét voltam csúszva mostanában, de próbáltam a lehető legjobbat kihozni  helyzetből és tökéleteset alkotni. Nem mondom, hogy jól írok, hogy megfelelő szavakat használok, vagy, hogy értelmesen és élvezhetően fejezem ki magam, de az oldalmegjelenítések mindig adnak egy apró önbizalom fröccsöt. Most 319 oldalmegjelenítésnél tartunk, ami szerintem egy hihetetlen szám, örülök, hogy ekkora az érdeklődés és köszönöm, hogy időt szenteltek az alkotásaimra. Kérlek írjatok véleményeket, és nyugodtan kritizáljatok, hisz senki sem tökéletes és az észrevételekből tudunk fejlődni.....

Az esőcseppek mély pocsolyákba gyűltek a parkoló betonján. A fekete tornacipőm minden lépésemnél hangosan csattogott az aszfalton. Hope fekete szegecses tűsarkúja szinte taszította a felgyülemlett vizet, kezében kecsesen egyensúlyozott egy csipkeernyőt.

- Miért kerülnek el a vízcseppek? – hangomat elnyomták a ritmusosan doboló cseppek zaja

- Egy fiatal lány több száz éve megmentett egy csapdába esett fűrészbaglyot a vadászoktól. A madár háláját három ajándékban fejezte ki és ezzel létrehozta a szenitorok évszázadokra visszavezethető nemzetségét. A három adottság között a halhatatlanság, a biológiai tulajdonságok módosítása és a madarak titkos ereje rejlett. Ezért tudjuk megváltoztatni a kinézetünket, a korunkat, a nemünket illetve a betegségeket is könnyű szerrel gyógyíthatjuk, de az embereket csak szabályok betartása mellett gyógyíthatunk, mert túl feldolgozhatatlan számukra az erőnk.

- Mi a madarak titkos ereje? – kérdeztem. Hope pillantása a borongós égre esett. Elmélyülten tanulmányozta a felhőket, mielőtt válaszolt volna.

- Minden szenitor pár, akik reagáltak egymásra, elnyerik egy madár „bizalmát”. A madár az erejét és az elemek feletti uralmat adja a párok kezébe. A tűz, a víz, a levegő, a föld és a lélek. A madár ereje mind addig ismeretlen, míg az első toll meg nem jelenik a lány nyakában. – alaposan megfigyeltem Hope-ot és két vékony lánc futott a nyakában, de a medálok a ruha rejtekébe húzódtak.

- Téged megtalált a párod? – sokáig nem felelt, a gyűrűjét forgatta az ujján, de elsuttogta a választ szorosan összepréselt ajkai közül.

- Igen.

- Ma az erőd?

- A fekete kolibri választott. Soha nem hallanak róla az emberek, mert gyorsabb a képzeletnél. A gyorsaságát kaptuk.

- Hogy hívják?

- Adam Kelly. Este találkozhatsz vele. – dünnyögte lezseren, miközben a gondosan ápolt fekete körmeit piszkálgatta, láthatatlan hibákat keresgélve.

- Mi? – döbbenetem élesen csengett a kérdésemben.

- Este bulizni megyünk. – jelentette ki Hope. A motorok felhördültek az agyamban.

- És a kiképzés?

- Ne nevetess. Öt perc alatt elsajátítottál egy olyan képességet, amihez másoknak hónapok kellenek. Nem ehhez vagyok szokva, de ideiglenesen megteszi. – rosszalló grimaszba torzultak lágy vonásai, mert időközben elértünk a nagyszüleim házához. A komoly ház két évvel ezelőtt még a királyi vért megszégyenítő eleganciával tündökölt, most koronájától megfosztott, meggyalázott császárként pusztult el az erdő elrejtett mélyén. Hope fellépdelt a lépcsőn, a lécek sírtak magas sarkúja kegyetlen szúrásai alatt. Hope leguggolt a vadrózsák feltörő hajtásai. A ruhája szétterült a poros fán, kinyújtotta az ujjait, és finoman megérintette az egyik levelét. Hirtelen mozdulattal elrántotta ujjait és egy hegyes tüskével megkarcolta a hibátlan bőrét. Fehér csík húzódott a világos bőrön, de pár másodperc múlva a vágást elöntötte a vörös vér. Kibuggyant a mederből és végig csorgott az ujjpercein. Mielőtt lecsöppenhetett volna a deszkákra, vakító fény csillant meg az igéző folyadékban és lángra lobbant. A láng nem égette meg a bőrét, átlebegett az indákra és versenyt futva száguldott az indákon, felgyújtva a szárakat, leperzselte a leveleket és az elszáradt virágszirmok maradványait. Az egykor mesés növény hamu halmokban hevert a verandán. Hope mit sem törődve az erejével, unottan összecsapta a tenyereit és mindent elsöprő szél kerekedett. A pólómat szaggatta a szél, a pázsitról pillanatok alatt bukfencezve repültek el a száraz levelek. A por fojtogató felhőbe tömörült és önálló lényként eltávozott az addig birtokolt felségterületéről. Amikor az utolsó pókháló is tétován elszakadt, Hope egy csettintéssel megszüntette a bömbölő vihart.

- Sokkal jobb. Ne állj ott úgy, mint aki életében először látott egy kis szellőt. Sok dolgunk van, haladj. – Hope a levegőben tartotta a kezeit, mint aki retteg az esetleges bacilusoktól és a gondolatai erejével becsapta a bejárati ajtót. Belépett a házba, magas sarkúja vészjóslóan kopogott, szemét végig jártatta a ház minden látható négyzetcentiméterén, szépen ívelt szemöldöke gondterhelten emelkedett fel.

- Tény, hogy a nagyszüleidnek jó ízlése volt, de rosszabb, mint vártam. A sok por és pókháló elrontja a fenséges összhatást. Majd később kirendelek egy felújító brigádot, de most fel kell készülnünk a bulira. – leült a kanapéra és pillantása megakadt Noel pólóján, amit tegnap este ejthetett ki a kezéből. Ismét rám esett a vallató tekintete, amivel egy sziklát is szóra bírt volna.

- Ti ugye nem….?

- Dehogyis! – kiáltottam a hangomat fűszerezve sértődöttséggel és felháborodással.

- Szerencse. Amilyen gyorsan csak tudod verd ki a fejedből, azt az idiótát. – közölte átlagos beszédstílusához viszonyítva barátságosan. Lehuppantam mellé és feltettem a sorsomat megpecsételő kérdést.

- Akik reagálnak egymásra, azoknak össze kell kötniük az életüket?

- Nehéz kérdés, mert ha egy pár között nincs harmónia és bizalom, az erő elszabadul és felmérhetetlen károkat okozhat. De nem írják elő a szabályok, hogy szerelmi kapcsolatnak is ki kell alakulnia. – megemésztettem a hallottakat, de valami felkeltette a nyughatatlan kíváncsiságomat.

- Nem kérdezed meg, hogy reagáltam-e Noelre?

- Felesleges rákérdeznem a nyilvánvalóra. De ne szomorkodj ennyit, Noel nem ér meg szükségtelen próbálkozásokat. Amit tett kiábrándító, bosszút érdemel.. – Noelnek kijárt az a fájdalom, amit a szívem darabokra szaggatásával okozott. Fellobbant az eltökéltségem és elsöprő áradatokban öntött el a gonoszság.

- Legyen. Mit kell tennem?

- Ez a beszéd, kislány! Először választunk neked egy lélegzetelállító ruhát, és bulizni megyünk.

- Ne haragudj, de ez miben segít?

- Butus, oda megyünk, ahol Noel inni szokott. Minden este ott számolgatja az átkozott perceit, de ha belebegsz ebben a szemet kápráztató ruhában…- egy apró zacskót húzott elő a háta takarásából, meglebegtette előttem és az ölembe ejtette. Belenyúltam és egy csipkés anyag tekeredett az ujjaimra. Kiemeltem és magam elé tartottam a csipke pántok bonyolult szövevényéből álló falatnyi ruhát. Öt napja reflexből nemet mondtam volna, de a bosszúvágy elragadott a józanész határáról és a köd csak akkor oldódott fel a szemem előtt, amikor a tükörbe megpillantottam magam indulás előtt. A ruha alig fedte el a domborulataimat, az arcomat befedő vakolat minden ártatlanságot elűzött a vonásaimból, a hajam laza hullámokban omlott a vállamra és a ruhára. A lábaim életveszélyes magas sarkúba voltak bújtatva. Összességgében az egykori barátnőim egyik másolatának tűntem, meghintve egy csipetnyi ribancos hatással.

- Hope ebben nem mehetek, röhejesen festek. – rángattam a combomhoz simuló csipkét, hátha pár centimétert nyújthatok rajta.

- Dehogynem, ha nem jössz a lábaidon, Adammal kivonszolunk és belökdösünk a bárba. – csak a nevét kellett megemlíteni, mert kopogás nélkül lépett be az ajtón. A srác Hope tökéletes kiegészítője volt. Éj fekete haját bezselézte, sötét szeme lélektükörnek is kiválóan funkcionált volna. Fekete pólójához, bőrdzsekit húzott, kopott-szakadt fekete farmer feszült izmos lábain.

- Sziasztok, kész vagytok? Indulhatunk? – hangja mély basszusa Hope karjára libabőrt csalt, ellenállhatatlan mosollyal koronázva.

- Szia. – köszöntem félénkebben, mert eszembe jutott Hope Adam érkezése előtti mondata, és nem akartam egy zsákként végezni Adam vállán.

- Te vagy Noel Park híres választottja? – arcára pimasz és kárörvendő mosoly ült ki.

- Adam! – Hope erőteljesen rácsapott az izmos vállára.

- Mi van? Az a srác egy balfék, ha elveszít egy ilyen lányt. – Hope és Adam jelentőség teljes és bensőséges pillantást váltottak.

- Induljunk, mielőtt megbánom, hogy belepasszíroztam magam ebbe az érszorítóba.

* * *

Útközben megismertem a vicces és kifejezetten okos Adam-et, aki a világ legédesebb módján rajong Hope - ért, aki szintén az elvarázsolt szerelmesek páholyát erősíti. Adam, mint kiderült játszik az iskolai focicsapatban, de kosarazik is és rengeteg harc művészeti sportot űz. Többek között han mu do-zik is. Megbeszéltünk egy meccset és közben elértünk a lepukkant bárhoz, ami a város alvilági oldalán tornyosult. A téglaépület kívülről nem adott okot bizalomra, főleg a széttört üvegek, a felgyülemlett szemét, a szétdobált csikkek és a kelleténél többet fogyasztott és józanodó vendégek miatt. Elhaladtunk a füttyögő és undorító megjegyzések mellett és beléptünk a füst és áporodott, dohos szagú helyiségbe. Balra egy több méter hosszú aranyozott pult terpeszkedett, előtte bárszékek sorakoztak. Jobb oldalon egy hatalmas mahagóni asztal terpeszkedett, amit körbeült egy hangosan nevetgélő társaság, az asztal minden pontján üres poharak gyülekeztek. Hangos ritmikus rock zene csábította be a vendégeket a nagyterembe. A földön törött poharak szilánkjai és cigi csikkek fedték a koszos padlót. Egy alkohol szagtól bűzlő, lengén öltözött bőr ruhás lány dülöngélt a mosdók irányába, de közben nekem ütődött, nevetgélve kért elnézést és tovább masírozott. Rémülten fordultam meg, de Hope és Adam felszívódtak. Hát persze, amikor igazán szükségem lenne rájuk meglépnek, tipikus. Összeszedtem magam, maradék büszkeségemet felhasználva, visszafordultam a pult irányába és dinamikus, határozott léptekkel megközelítettem a felszabadítást ígérő pultot. Befurakodtam egy összemelegedett pár és magányosan szomorkodó srác közé, felkönyököltem a pultra, felvettem a csábító mosolyomat és erősen szuggeráltam a pultos srácot.  Hamar meguntam a várakozást és erőteljesebb módszerhez folyamodtam.

- Hééééé! – a srác mogorva nézéssel lépdelt felém, de a dekoltázsom láttán minden haragja elillant és flörtölő nézéssel mérte végig a testemet.

- Mivel szolgálhatok? – nevetségesen pukedlizett hangosan felnevettem, mint aki alapozott már a buli előtt, így kevésbé valószínű, hogy elkéri a személyimet.

- Egy vodkával, tisztán.

- Nem vagy te túl fiatal? – a gondolataiba suttogtam a válaszomat, hogy ne kételkedjen. Teljesen ösztönösen jött a reakcióm, nem is gondolkodtam, csak cselekedtem.

- 21 vagyok.

- Helyes. – az elme trükköm bevált és még szélesebben elmosolyodtam, a srác visszamosolygott, kitöltötte az italt és elém csúsztatta, a szemébe néztem, megérintettem a poháron pihenő kezét és átcsúsztattam a bankjegyeket.

- Később találkozunk. – kacsintottam és lecsúsztam a pultról, a számhoz emeltem az italt, kinyitottam az ajkaimat, megdöntöttem a poharat és az égető folyadék elöntötte a számat, lecsorgott a torkomon és szétáradt bennem az alkohol okozta bizsergés. Lecsaptam a poharat a pultra és megfordultam, de egy dühtől tajtékzó szempárba ütköztem.

- Mégis mit képzelsz, 17 évesen, egyedül egy bárban vodkát iszol egy ilyen ruhában? – üvöltötte Noel haragtól megrészegülve. A vodka bátorsággal öntött el, de a bosszú mámoros íze sokkal jobban égetett.

- Mi közöd hozzá? – elkapta a könyökömet és a kijárat irányába vonszolt.

- Elég sok. A párom vagy, a másik felem. – kirántottam az erős szorításból a karomat és ellöktem.

- Fogadjunk, hogy ezt mondtad Tiffanynak is. – méltóság teljesen megfordultam volna, ha Noel nem akar hosszas prédikációba kezdeni.

- Semmit nem érzek, és nem is éreztem Tiffany iránt, csak egy játék volt.

- Értem, ezek szerint én is egy játék voltam.

- Te sokkal több vagy ennél. Te az életem része vagy. – meg akarta érinteni az arcomat, de elfordítottam a fejem.

- Most már nem. Légy szíves, hagyj fel a gyerekes féltékenységeddel és keress más buta libát barátnőnek. – nem tétováztam, hátat fordítottam és a legbüszkébb járásommal elvonultam a nagyterembe. A teremben a testek összetapadtak az izzadtságtól, de félre löktem az utamba álló pogózó tagokat és belevetettem magam a táncparkett örült forgatagába. A lányok nevetségesen riszálták a csípőjüket, a fiúk pedig nyál csorgatva bámulták a rángatózó csípőket.

Senkivel nem törődve ugrálni kezdtem a zene ritmusára. Sokáig ugráltam, néha kimentem egy-egy vodkáért, vetettem egy-egy leereszkedő pillantást Noelre, aki a haragtól szinte felrobbant. A negyedik vagy ötödik vodkámat kértem ki, amikor észrevettem Cody Bex-t a foci csapat kapitányát. Pár sráccal iszogatott, akik nem a mi sulinkba jártak. Cody népszerűbb volt a polgármesternél, mindenki róla beszélt, minden lány róla álmodozott, a fiúk a saját karjukat odaadták volna, ha Cody rájuk köszönt volna. Helyes volt a kisfiús mosolyával, a meleg barna szempárral és a szőkés barna hajával. A pólója alatt izmok domborodtak a sokévnyi focitól. Elég régre visszanyúlt a közös múltunk. Mindig próbált randira hívni, de mindig le kellett mondanom az edzések miatt. Párszor elmentünk moziba és nagyon jól éreztük magunkat. Nem titkolom, hogy egy időben többet éreztem iránta barátságnál, de sosem volt elég merszem megmondani neki. A vodka meghozta a bátorságomat és odabillegtem hozzájuk.

- Sziasztok, nem zavarok? – kacéran mosolyogtam a fiúkra, akiknek meglepetésükben kikerekedett a szemük és tekintetük a mellemre tapadt. Cody unottan fordult meg, de az arca felragyogott, amikor meglátott.

- Olivia! Te itt? – megdöbbenés játszott a vonzó ajkain.

- Most jöttem a barátaimmal, itt hagytak, de nem volt kedvem haza menni, olyan jó a hangulat. – csuklottam egyet és bájosan felkuncogtam.

- Be vagy rúgva? Mennyit ittál? – aggodalom torzította el az arcát.

- Csak pár vodkát ittam. – még mindig kacarásztam, de megszédültem és az asztalba kellett kapaszkodnom.

- Mennyit?

- Négyet vagy ötöt vagy hatot, nem emlékszem. – ismét elnevettem magam.

- Szent isten, te lány. – Cody magához húzott és átölelt.

- Gyere velem táncolni! – elmélyültem a barna szemeiben és arany pöttyöket fedeztem fel bennük.

- Mi? – sütött róla a rémület, mert Cody nem szeretett táncolni.

- Kérlek.

- Nem. Tudod, hogy nem táncolok. – a fülembe suttogta, de a szemében vidámság csillant.

- Egy ilyen bájos kérésnek nem mondhatsz nemet, Bex. – az egyik haverja lökött rajta egyet és Cody beletörődően intett egyet. A derekamra tette a kezét és a táncparkettre vezetett. Egy pörgős számot játszottak éppen. A csípőmet a zene ritmusára kezdtem rázni, beleéltem magam a dallamba, hozzádörgölőztem Codyhoz és a testemet átadtam a vodka és a zene hatásának. Meleg lehelet csiklandozta a nyakamat.

 - Őrületesen vonzó vagy. – puszikat halmozott a nyakamra, megfordultam és átöleltem a nyakát. A válla fölött Noel szőke üstökét pillantottam meg, amint éppen egy szőke cicababával enyelgett. Elöntött a féltékenység és az egyetlen fegyveremhez folyamodtam. Lecsúsztam a testén, kihívóan belenéztem a gyönyörű és barátságos szemeibe, majd az ajkára vándorolt a tekintetem és rátapasztottam az ajkaimat az ajkaira. Whiskey és vodka keveredett a szenvedélyes csókunkban. Hosszú percekig csókolóztunk, kizártuk a külvilágot. Cody istenien csókolt, de akaratlanul is Noel mennyei ajkai jutottak az eszembe. Mielőtt elváltunk volna, elkaptam Noel féltékenységtől áztatott szemeit. A jelenetünk után számot cseréltünk és elköszöntünk, a szemem Hope arcán állapodott meg. Elismerően biccentett, mert látta a búcsúcsókunkat Codyval. Elindultam Hope-hoz, de egy alak lépett mellém, közelebb hajolt és halkan versenyre hívott.

- A játék folytatódik, szivi. – Noel a szőke cicabábával az oldalán kivonult a bejáraton.

Folytatása következik
VW

8. Fejezet

Sziasztok! Megint hoztam egy új részt a szerdai szokásokhoz híven.

Korunk átlagos kamaszai suli után vagy a Facebookon lógnak, hogy minden hihetetlenül felesleges dolgot posztoljanak, vagy a plázákban gyülekeznek, hogy megvitassák az aktuális körömlakk trendeket vagy mindenkit foglalkoztató pletykákat szabadítsanak a nagyvilágra. Többek között ezért sem számítottam átlagos lánynak, hisz nem a fiúk utáni nyálcsorgatással és magamutogatással töltöttem a szabad perceimet. Nem tagadhatom, hogy nem jártam házi bulikba vagy a plázába, de lényegesen kevesebbet, mint a „barátnőim”.

Minden suliban kialakul egy mérgező hierarchia, amelyben akárcsak a hindu vallásban kasztokba osztanak. A legelső napodon még tiszta lapokkal indulsz, de ha nem csatlakozol, csapatokhoz vagy nem mutatsz érdeklődést a népszerűség felé, lecsúszol a strébereknek titulált szintre, ahol az örökös szégyenkezésben és frusztrációban tengetheted rettenettel és szánalommal fűszerezett napjaidat. Felettük a népszerűtlen, de egyedi diákok osztozkodnak a teljesen átlagos tanulókkal. Őket az agyatlan, de közismeretnek örvendő „slepp” előzi meg, akik a szájtátás/hallgatózás/terjesztés műveletet másodperc/SMS, tweet, poszt szinten űzik. Különleges ismertető jegyük a kínzások átkaival megszállt hüvelykujj, amely külön életet él az ördögi erővel megszállt szerkentyűjük felett. De ezen „nemes rend” csak kiszolgálja az, oly nagyra becsült észben hanyatló, izomban dagadó sportolókat; hosszú combbal és szemfüles pillantásokkal megajándékozott pom-pom lányokat és a közismert betegség áldozatai, akiknek listáját sok napilapokon, magazinokon megjelenő, világszerte „elismerthírnévvel” büszkélkedő celeb is gazdagítja. Ezt a betegséget feltűnési viszketegségnek nevezzük, és csak egyetlen leheletnyi bepillantás ebbe az őrült, valószerűtlen világba is halálos lehet. A megfertőzött lányokat csak díva névvel illetjük. Letagadhatatlan, hogy sok díva, szurkoló lány és izompacsirta barátom van, azért, mert minden percemet velük töltöm. Velük nőttem fel, ezért is egyértelmű mindenki számára, aki nem ismer jól, hogy hozzájuk tartozom, nem szellemileg, vagy érdeklődés miatt, hanem, mert iskolánk díjnyertes él szurkoló csapatát én vezetem. Tehát a vezérszurkolói mivoltom közéjük zár és nem hagy kitörési lehetőséget, ha egyszer belecsöppensz, a gyűrűjükbe nem menekülhetsz a kegyetlen megjegyzéseiktől és a lehetetlen szabályaiktól, de a többi diák is agyi kapacitást nélkülöző, ruhamániás pasizó gépnek tart.

Nem töltöttem felesleges időt az alaptalan pletykákon való rágódással, mert a han mu do, francombat, amerikai futball, atlétika, baseball, futás, kosárlabda, lacrosse, jéghoki, paintball, vívás és él szurkolói edzések mindem szabad percemet felemésztette. Ha elmaradt egy edzésem, akkor eltöltöttem pár órát velem egykorú lányokkal, akik közül néhányan kedvesen, megértően viselkedtek velem. Lehet, hogy csak a hírnevem miatt, vagy pár pletyka miatt szenteltek rám figyelmet, mégis felszabadító volt. Élveztem a velük eltöltött időt, és csak most döbbentem rá, hogy hiányzik a régi, percre pontosan betáblázott életem, a barátaim, akik akár az első percben is hátba támadhattak.

Meglepett, hogy Noel a „kiképzésemet”, hogy felelősség teljes szenitor lehessek, a plázában akarta elkezdeni. Egy vadászat volt a feladatom, kiszemelni az igencsak csinos áldozatomat, közelebbről megismerkedni vele, és… kikerülve a válogató vásárlókat, párduc sebességgel megközelíteni a kasszát és felforrósítani a bankkártyámat, majd a gyanútlan prédával a kezeim között távozni. Hétköznapibb szavakkal, és kevésbé veszedelmesen fogalmazva egy egyszerű szekrény frissítést kellett tartanom és fekete ruhákkal felváltani a pasztell színekben pompázó ruhákat, amik a fiókokban és polcokon foglalták a szabad helyeket. A ruhák sorozatosan kerültek be az apró próbafülkébe és a leszavazott darabok a fülke ajtaja felett repülve távoztak. De a kezdeti nehézségek után, megbarátkoztam a fehér bőrömet vadítóan felpezsdítő színnel. Végül 29 szatyorral a kezünkben rohamoztuk meg az egyik kávézót.

- Milyen dolgokra vagyunk képesek? – tettem fel az égető kérdést, közben apró zajhullámokat alakítva kevergettem a kávémat. A barna folyadék, áramló, mindent elnyelő sötét örvénybe összpontosulta bögre közepén, finoman keringve a fényesen ragyogó ezüst kanál körül.

- Sok mindent megtehetünk, de időt kell szánni a fejlesztésre, mert nehéz megfelelően és biztonságosan uralni az ölünkbe csöppent erőt.

- De mit tehetünk az erővel?- feszegettem a témát. Noel bizsergető pillantással figyelte minden mimikámat, óvatos mosolyra húzta az észveszejtő ajkait. Az asztalon átcsúsztatta a kezét, az ujjai súrolták az öklömet, ami a bögrém mellett pihent a sötét diófa asztalon.  Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon a kérdésemre, de egy cincogó, számomra jól ismert hang zavarta meg.

- Noel! – kiabált Tiffany, miközben ujjaival kecsesen integetett. Tiffany a barbie babák élő megtestesítője. Hidrogénezett haja nyíl egyenesen lengedezett a derekáig; kék szeme nyíltságot sugallt és mérhetetlen ostobaságot; homokóra alakja a divatlapok elejére varázsolt ruhakölteményekben tündökölt. Tiffany az él szurkolók egyike volt. A gondolatok szédítő gyorsasággal cikáztak a fejemben. Honnan ismeri Noelt? Noel honnan ismeri Tiffanyt? Miért közelít ilyen gyorsan az asztalunkhoz? Miért jön ide? Lázas töprengésemet az asztalunk mellé telepedő Tiffany szakította meg éles hangjával.

- Olyan jó, hogy itt találkozunk. –, lelkendezett – Nem is tudtam, hogy szoktál ide járni.

- Nem is szoktam, csak beszereztünk pár dolgot Oliviának. – hárított Noel.

- Ó, szia Olivia, mikor lesz edzés? – kérdezte fürgén Tiffany.

- Mint általában szerdán és szombaton. – feleltem mogorván. Nem Tiffanyra haragudtam, de izgalmasabb dolgokról akartam csevegni, mint az edzésekről.

- Tényleg. -, kuncogott fel – Nincs kedved eljönni az edzésünkre? – szegezte a kérdést Noelnek. Ezt nem hiszem el, tényleg flörtöl vele?!

- Ne most Tiffany, magunkra hagynál. – szűrte a fogai között Noel, a tekintetét az asztalra szóródott cukor piszkálgatására fordította.

- Lerázol? Pedig öt napja még szívesen tapiztál a lelátón. – háborgott Tiffany. Öt napja?? Ha 3 napig kómában voltam, tegnap „elraboltak”, akkor ez az ötödik nap. Vagyis a balesetem napján értékes cselekedetekkel mulatták az időt. Azon a napon, amikor állítólagosan reagáltam Noel közelségére. A fejemben sorozatosan robbantak a hazugság bombák. A düh elöntötte a testemet és a tenyerem bizsergett, hogy pofozzam fel az előttem ülő barmot. Falálltam a székről, összeszedtem a szatyrokat és még egyszer utoljára visszanéztem a hazug reményekben dédelgető jelentéktelen srácra.

- Elmegyek a mosdóba, folytassátok a kis kalandotokat, de keressetek egy eldugottabb helyett, mert itt túl sokan vannak egy kis tapogatózáshoz. További jó szórakozást. – színpadiasan kihúztam magam, átdobtam a vállam felett a hajamat és magabiztos léptekkel indultam a kijárat felé.

- Olivia ne… - kezdett bele Noel, de vesztes próbálkozásba kezdett.

- Ne fáradj, van más elfoglaltságom is, minthogy a te képedet bámuljam. – a próbálkozásainak véget vetettem az ajtóval, és kiléptem a pláza egyik terjedelmes folyosójára. Félrelökdöstem az utamba keveredő embereket és emelt fővel bevonultam a lányvécébe. Az orromat marta a fertőtlenítő csípős szaga, az keveredő pisi ammóniája és a citrusos légfrissítő. Benéztem a fülkék ajtaja alatt. Egyedül voltam. Végigcsúsztam a falon és lehuppantam a hideg, bacilusoktól hemzsegő kőre. A testem rázkódott a néma zokogástól, de nem vették erejüket rajtam a könnyek, nem csoroghatott egy könnycseppem sem egy seggfej miatt. Egy megnyugtató hang rántott ki a dühbe fulladó bánatból.

- Állj fel, mert borzasztó fertőzéseket tud itt összeszedni az ember. – Hope kinyújtotta felém a kezét. Most is a drasztikus szépség érzetét keltette, ahogy egy teljesen hétköznapi helyzetben is álomszép fekete, térdig érő, csipke ruhában tündökölt és ragyogta be természetes szépségével ezt az undorító helyiséget. Azt csodáltam benne a leginkább, hogy nem viselkedett nagyképűen, hiába volt az egyik leggyönyörűbb lány a világegyetemben. A mosdókagylókhoz lépett és megnyitotta a csapot. A víz zajosan csobogott a lefolyóba, értetlenül néztem Hopera,aki csak megvonta a vállát.

- Noel itt ólálkodik a plázában, fél másodperc alatt megérzi a közelségedet, ha nem nyomja el a reagáló hullámokat a csobogó víz zaja. - egy neszre kaptam fel a fejem és az ajtóra szegeztem a tekintetem. Egy nő dugta be a fejét és próbált belépi, de Hope előtte termett.

- Elnézést, de a barátnőm kidobta a taccsot a kőre, nem hiszem, hogy látni szeretné, használja  a másik emeleten lévőt. – sorolta Hope.

- De nagyon kell pisilnem, láttam már hányást, egy kórházban dolgozok. Ez minden napos dolog. – ki akarta kerülni Hopeot, de megragadta a vállát és erőszakosabban ismételte el a szavakat.

- Azt mondtam, hogy menjem egy másik mosdóba!

- De pisilnem kell. – erősködött a nő.

- Tűnjön innen! – felelt ellentmondást nem tűrő hangon.

- Hogy beszél velem? – hökkent meg a nő.

- Először szépen kértem.

- Faragatlan kölyök. Hová fajul ez a világ? – dünnyögött a nő, kivonult az ajtón és becsapta maga után.

- Lehettél volna kedvesebb. – suttogtam. Hope felém fordította a fejét és végigmért.

- Bonnie meg mondta, hogy ez lesz. – ingatta a fejét.

- Mit mondott Bonnie?

- Azt, hogy Noel össze fogja törni a szíved és a mosdóban keresel menedéket.

- Honnan tudta? – kérdeztem döbbenten.

- Bonnie hajában bizonyára észrevetted a sötétkék színt. -, bólintottam, de nem tudtam, hogy egy hajszín, hogy áll összefüggésben a válasszal – Azt a képessége miatt szerezte. Akárcsak neked és Noelnek is más a hajszínetek, úgy Bonninak is. A ti képességeitek még rejtettek, de Bonnie nem tudta túl sokáig titokban tartani, mert hamar felbukkant az ereje. Megérzi és pontosan tudja, hogy mi fog történni a jövőben. – Hope tények elé állított. Nem döbbentett meg az új tudás, de meglepett, hogy ilyen képesség is birtokában áll néhány szenitornak.

- Ezt miért mondtad el?

- Tudnod kell a dolgok részleteiről, mert átveszem a kiképzésedet. – nézegette a körmeit.

- Miért? – tudakoltam gyanakodva.

- Noel csalódást okozott. Tudtam, hogy a nagyszüleid házában bujkáltok, de adtam egy esélyt Noelnek, hátha képes egy fontos feladatot elvégezni, de csak felesleges időpocsékolás volt. Komolyan az a srác megbízhatatlan. – egyetértettem Hope-pal.

- Most mit fogunk csinálni?

- Visszamegyünk a házba és együtt felkészülünk az előtted álló akadályok leküzdésére. – sorolta. Elfogott a megkönnyebbülés reményt hozó szikrája. Hope komoly és határozott jelleme mindig biztonságot nyújtott. Részletesen elmagyarázta a felmerülő kérdések válaszait, a döntései indokait. Nem tartogatott titkokat. Egy utolsó pillantást vetettem a nyúzott ábrázatomra  a tükörben, de észrevehetetlen volt a vörösre dörzsölt szemem,a kócos hajam vagy a sápadt arcom, mert ne voltak nyomai, tökéletesen festettem.

- Ez egy szenitor áldás. – mondta, amikor észrevette, hogy a tükörben méregetem magam.

- Nem látszanak rajtad a kor és az érzelmek nyomai, ha azt szeretnéd. Meg tudod változtatni a DNS-edet, ezáltal új külsőt tudsz kreálni magadnak. A sebhelyek, sérülések eltűnnek.

- Ez egy valóra vált álom. – nevettem fel. Hope kinyitotta az ajtót, de megtorpant és villám gyorsan becsapta az orrunk előtt.

- Annyira nem. – bámult maga elé a kőre. Egy terjedelmes tócsát méregetett.

- Mi van odakint?

- Noel. – ez a négy betű késként hatolt a szívembe és alaposan megforgatta a pengét benne.

- Ez nem lehet igaz. – suttogtam elveszítve a korábbi önbizalmamat.

- Van egy esélyünk. – sötét tekintete belekapaszkodott az űzött kék pillantásomba – DNS módosítás, és az első gyakorlatod is egyben.

- Mit kell tennem? – kérdeztem eltökélten. Nem fogom egy hülye miatt elpazarolni az értékes életem értékes perceit.

- Csak képzeld el, ahogyan átváltozik a hajad, a szemed, az orrod, a bőröd, a tested. – láttam, ahogyan elfolynak a szőke loknijaim és a helyüket vörös tincsek veszik át. A szemem színe egy kék pillangó másában elreppent és zöld csillogás költözött a szivárványhártyámra. A szemöldököm vöröses csillogást kapott. Az orrom megemelkedett és hegyes alakot vett át. A szám sápadtsága elmosódott és édesen lüktető rózsaszín töltötte ki. A lábaim megnyúltak, a csípőm keskenyedett, a mellem kidomborodott. Kivettem az egyik tasakból egy fekete ruhát, mély dekoltázzsal és felvettem. Belenéztem a tükörbe, egy másik lány nézett rám elfedve a szokásos vonásaimat.

- Gyorsan fejlődsz, ahogy Bonnie jósolta.- nagyot sóhajtott és a fejét ingatta, mint akinek rossz előérzete van. Tudtam, hogy eltitkolt valamit, de nem akartam faggatózni, mert féltem, hogy a titok, amit nem mond el rossz hatással lehet a jövőmre. Figyelmesen végigmértem Hope új külsejét, szőkén tündökölt, varázslatos szürke szemekkel és vörös ajkakkal. A táskákat összesűrítettük, hogy Noel ne fogjon a sok táska láttán gyanút. Hope még az indulás előtt a lelkemre kötötte, hogy beszélgetéssel és semleges témákkal kell elnyomnunk a közelségi hullámaimat és a gondolataimat. Féltem a lebukás veszélyétől, mert nem akartam szembenézni a Noel okozta fájdalommal, de Hope megnyugtatott, hogy Noel feltételezett fájdalma, amit az elvesztésemmel okozott magának elnyom minden apró jelet. Kiléptünk a mosdóból és hangosan csevegve haladtunk el egyetlen pillantás nélkül a görnyedt maga elé meredő Noel mellett. Gúnyos mosolyra húztam a számat és halkan búcsúzóul elköszöntem:

- Kezdődjön a játék, cicafiú.

Folytatása következik
VW

7. Fejezet

Sziasztok, ismét meghoztam az új részt, de sajnos egy kicsit csúszok vele. Ezt a részt éjszaka rakom fel, vagyis egy fél órával ezelőtt elmúlt éjfél, amiért bocsánatot kérek, mert megtörtem a szerdai hagyományokat, hiszen sajnos csütörtök van. De örömmel mesélem, hogy átléptük a 200-as oldalmegjelenítést és 228-nál tartunk. Nem akarom húzni az időt, mert még később tudom csak felrakni az új részt, de garantálom, hogy ez is épp oly izgalmas lesz, mint az eddigiek, remélem nem okozok csalódást.

Leroskadok az ágyra, Noel apró füst nyalábokkal eltüntette a kő ablakra mért végzetes csapását. A fagyos levegő még utoljára befurakodott a nyíláson, de a további ostromokat kivédte az ismét ép üveg. Noel óvatos léptekkel lopakodott hozzám, mintha egy veszedelmes vadállatot közelítene meg a védőrács biztonságot nyújtó védelme nélkül. A teste alatt mély hörgés szakadt ki az ágyból, lefejtette az ujjaimat a kőről, felemelte, hogy el tudja olvasni az üzenetet. A papíron csak egy idézet állt. Egy vers első versszaka, rémisztő fekete betűkkel.

" Egyszer egy bús éjféltájon, még borongtam

zsongva, fájon

S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből

bazár,

Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami

koppant,

Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a

zár,

" Vendég lesz az ", így tűnődtem, " azért roppant künn

a zár,

Az lesz, más ki lenne már? "

- Mi ez? - kérdezte értetlenül. A semmibe meredtem és lázasan kutattam az, oly jól eltemetett emlékek között.

- Edgar Allan Poe - A holló. - feleltem.

- Ismered? - faggatott fesztelenül.

- A nyarat gyakran töltöttem itt, a nagyszüleimnél és a nagypapám minduntalan elszavalta esténként, akár egy esti mesét lefekvés előtt. A húgom túl kicsi volt, nem értette a szavak mögé bújtatott titkos üzenetet. A bátyám nem rajong az ilyen költészetért. Viszont én első hallásra beleszerettem, ezért gyakran csevegtünk egy csésze gőzölgő tea felett a könyvtárunkban. A halála előtt, amikor az ágya mellett térdeltem, egy fekete dobozt adott. A dobozban egy bőrkötésű könyv lapult, amelynek az első oldalára gondosan bemásolta a versünket és megígértette velem, hogy további eszmefuttatásokkal aranyozom be az üres lapokat. - suttogtam könnyekkel küszködve. Az emlékek elsöprő háborút indítottak a labilis lelki állapotom ellen. Egy magabiztos kéz kulcsolódott a csuklómra és rángatott ki az elme harcból. Nem kérdezett, mert tudta, hogy elzárkózok minden nemű válasz, életjel adás elől. Nem beszél, nem próbált felvidítani, nem várt válaszokat. Gyengéden felemelte az államat és a ragyogó, bánat áztatta szempár összekapcsolódott a fáradt és gyászos pillantásommal. Elárasztott az öröm ebben a bánatos pillanatban, mert itt volt mellettem a másik felem. Sosem hittem volna, hogy 17 évesen ilyet mondhat egy lány, sőt a legközhelyesebb mondatnak hangzik, de a szenitorok esetében ez egészen más fogalmat jelentett. Nem tudtam túl sok mindent erről a titkos társaságról, e határozottan éreztem, hogy minden elkövetkező percben, órában, hónapban és évben ide fogok tartozni. Nem rémisztett meg ez a gondolat, mert soha nem éreztem magamat ennyire részesének egy ügynek, mint ebben a pár napban. Minden másodpercben éreztettek velem a családomban, a barátaim között, az előző életemben, hogy más vagyok, mint ők, a többiek. A másság helytelen. - zengte, oly nagyvonalúan a badarságokat anyám. Tévedett, a másság egyedivé, különlegessé, varázslatossá tesz. Az apám szülei tanítz elfogadásra. Megmutatták, hogy merjem felvállalni, azt, aki vagyook. De a haláluk után visszacsöppentem az ördögi szürkeségbe, mert anyám buzgón elnyomott minden egyediséget belőlem, az apámból és a testvéreimből. Voltak barátaim, akik inkább tűntek haszon leső, népszerűségre vágyó kegyetlen cápáknak, mint valódi barátoknak. Minden átkozott percben arra vártak, hogy mikor esek le a népszerűségi ranglistán, hogy új áldozatot kiszemelve más háremét alkothassák. A tanáraim kegyetlenül sajtolták ki belőlem a tudásom minden szikráját, kihasználták az érdeklődésemet és a nyitottságomat, hogy minden idők legelmélyültebb tudós palántáját nevelhessék ki belőlem. Voltak tanáraim, akiktől szívesen hallgattam hosszú, elmélyült litániákat a tananyagról és szívesen társalogtam velük a részletekről, mert tényleg információ éhes voltam az adott témában, de voltak olyan pedagógusaim is, akik anyám külön kérésére keményebben fogtak, mint a többi osztálytársamat. eleinte élveztem a kihívásokat, de ez is a mindent felemésztő szürkeségbe olvadt és többre vágytam. Hiányzott a versenyszellem, az új feladvány rejtelmeinek felfedezése, hiányzott az életem egyenletéből az ismeretlen, hiányzott az x. Minden napom ugyan úgy telt, mint az előző, tanultam, sportoltam és elmenekültem a hamis családom elől otthonról. A kezdetekben csak a szabadság vágya vezényelt, hogy beiratkozzak sportolni, de a futó csapatba kerülés után egyre több csapatba iratkoztam be, hogy minden időmet kitöltsem és kevesebb időt töltsek a tökéletes otthonomban. Ha otthon voltam, a családommal eljátszottuk  a külvilág számára felállított ábrát. Mindenki elhitte rólunk a megjátszott boldog képet, amit álságos kamu mosolyok, semmit mondó beszélgetések és érzelemmentes érintések, ölelések kereteztek. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, mert hátrahagyhattam ezt a pusztító "kitűnő" életnek nevezett hazugságot és szembe találkozhattam a vakmerőséget, örömöt, érzelmeket hozó kalanddal. És ezt a kalandot egyetlen emberrel tudtam egésznek képzelni. Ez az ember most mellettem ült, velem volt. Sosem hittem, hogy egy apró érintésétől perzselő tűz szalad végig a bőrömön, egy csókjától minden csontom elolvad és folytatásért kiált, egy pillantásától a vér az arcomba áramlik, és egy szavától elvesztem az önkontrollomat. Ezt hozta ki belőlem Noel, akiről az ég világon semmit nem tudtam, még a teljes nevét sem. Míg a családom mellett halott porcelán babának éreztem magam, mellette élő, lélegző embernek. Nem tudom milyen szerelmesnek lenni, mert sosem tápláltam senki iránt ilyen érzelmeket, de ha vele voltam, a világ megszűnt létezni körülöttem, minden idegtépő másodpercben megjelent előttem az öntelt, de csábító mosolya, és csak arra vágytam a földön mindennél jobban, hogy ezeket az érzelmeket viszonozza. Visszakalandoztam a jelenbe, ahol Noel öntelt mosolyát élőben is megszemlélhettem.

- Ez igaz? - kaján vigyorra húzódtak a mesteri ajkai.

- Micsoda? - kérdeztem meglepve, hiszen nem mondtam neki semmit. De gondoltam. A fenébe. Hisz a szenitor párok belelátnak egymás gondolataiba, valószínűleg kihallgatta a róla szőtt titkos képzelgéseimet. Szégyenkezve lehajtottam a fejem és próbáltam összekaparni a büszkeségemből maradt apró morzsákat.

- Ne szégyenkezz, ez volt a legszebb dolog, amit valaha hallottam - suttogta - Őrületesen beléd szerettem még a baleset éjszakáján. Már az első pillanatban, maikor öntudatlanul hevertél az aszfalton, tudtam, hogy egy pillanatra sem hagylak magadra. De Hope és a többiek előtt fenn akartam tartani a látszatot, hogy nem foglalkoztatsz, mert végtelen kérdések hadát zúdították volna rád. Sok mindent szeretnék elmagyarázni neked, mielőtt Hope pár percet is eltölthetne veled nélkülem. Komolyan az a nő kiszámíthatatlan és veszélyes, néha egészen megrémít, mennyire hatékonyan képes kiakasztani az embereket pár másodperc alatt. - mosolyt csal az arcomra az emlék, amikor találkoztam Hope-pal. Gyorsan beszélt és szenvedélyesen gesztikulált.

- Nem akarom, hogy bajod essen. - duruzsolja a mély hangján Noel. A tekintetem az ajkára vándorolt. Megérezte a célzásaimat, mert közelebb hajolt és apró puszikat hintett a számra. a nyaka köré fontam a karomat, de ő finoman eltolt magától és a szemembe nézett.

- Nem akarom elsietni. Végtelen időnk van, szivi és most pihenésre van szükséged. - dacosan lebiggyesztettem az alsó ajkamat. Elmosolyodott és egy szűzies csók kíséretében betaszigált a takaró pajzsa alá. Ő is elhelyezkedett és egyetlen ujj rándítással eloltotta a gyertyákat, amiket addig észre sem vettem. Meztelen mellkasához bújtam és a karja körém zárult.

- A kérdésedre a válasz: Noel Park. - mormolta a hajamba. De nem tudtam válaszolni, mert Noel Park védelmező ölelésében suhantam az öntudatlanságba.

A napfény simogató melegére ébredtem. Kinyitottam a szememet és a kezemmel Noel testét kerestem, de csak a puha takaróba akadtak bele az ujjaim. Rémültem hordoztam körbe  a szobában a szememet. Megpillantottam a gardrób ajtóban álldogáló Noelt. Egy fekete nadrágot és egy fekete pólót lengetett a kezében. Rádobta a takaróra.

- Öltözz fel, és kezdődhet a kiképzés, szivi. - elsétált az ágy mellett, de megállt, hogy egy puszit nyomjon a hajamra. Mosolyogva másztam ki a puha ágyból és sétáltam a fürdőbe.

Folytatása következik

VW

6. Fejezet

Sziasztok. Ismét új részt hoztam, de előtte szeretném megköszöni a sok "kattintást". Már 191 oldalmegjelenítésnél tartunk. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni a munkámat, hihetetlenül jól esik. nem akarom húzni az időt, remélem tetszeni fog ez a fejezet is, várom a visszajelzéseket.

- Mi a büdös franc történt? - üvöltötte Noel. Felültem, most már a valóság biztonságos világában. A szemem hozzászokott a sötétséghez, ziháltan kapkodtam a levegőt, kinyitottam a szorosan összezárt öklömet, a körmeim belemélyedtek a húsba. A sima bőrfelületen okozott mély sebekből, kisebb szökőkutakként törtek fel a vérforrások. A vörös folyamok kacskaringós motívumokat festettek a hófehér bőrömre, a ráncokban összegyűltek és apró cseppekben hullottak a poros padlóra. 

- Kérlek, meséld el. - kérte valamivel csendesebb, de sokkal feszültebb hangon. Ráemeltem a fájdalomtól fátyolos tekintetemet. Noel fáradtan is, olyan volt, mint egy istenek által formált rossz fiú. A selymes haja kócos volt a fekvéstől. A szemében sebezhetőség, félelem és kétségbeesés társult. az ajkait kemény vonallá préselte, a néma várakozástól. Nem tudtam megküzdeni a rám nehezedő nyomással, átvergődtem a takarók szorongató, fojtogató fogságán és az ablakhoz lépkedtem. Szemrevételeztem az álmaimban látott rideg erdőt. Békésen pihent messze az emberiség háta mögött, de ez a nyugalom halál szagot hordozott. 

- Rosszat álmodtam. - próbáltam közönséges lenni, de tisztán éreztem a félelem pattogó szikráit.

- Ne röhögtess! Ezt nem veszem be. Ezek nemcsak rohadt álmok! Alig hunytad le a szemed, pár percnyi néma csend után csontrepesztő sikollyal vergődni kezdtél. A tested rángatózott, mint a fák lombjai a viharban. A torkodra tapasztottad a kezeidet és próbáltál lélegezni, de egyetlen cseppnyi levegő sem jutott a tüdődbe. Felugrottam, odahajoltam hozzád, hogy segítsek, de minden küzdelmeddel felhagytál és az élet legapróbb jele nélkül feküdtél. Tartozol az igazsággal!- kiabált dühösen Noel.

- Szerinted tudom mik ezek? - kérdeztem ugyanolyan ingerülten - Minden éjszaka, amikor elalszok rám törnek, nem tehetek ellenük semmit. Ezért baleseteztünk apával.

- Mire célzol? - kérdezte meglepetten.

- Azon az éjszakán is rémálmom volt, apa felajánlotta, hogy elvisz egy körre, hátha megnyugszanak az idegeim.

- Várj, milyen álmod volt? Mi volt benne? - sürgető és izgatott volt a hangja, mint a horgászoknak, akik kifogni készülnek egy kék bálnát, a helyi tóból. 

- Egy női alak combon lőtt. -feleltem félénken, mert nem igazán meséltem senkinek ezekről a rettenetes álmokról, még a barátaimnak sem. 

- Egyedül volt?

- Nem, négyen voltak. Két férfi és két nő. 

- Mindent értek. - mondta Noel elmélyülten.

- Elmagyarázod?

- Nem, később. -suttogta. Feladtam, mert semmit nem tudtam volna kiszedni belőle. Újra a kinti világnak szenteltem a figyelmemet. Minden apró részletet átnéztem, valamit kerestem, bár magam sem tudtam, hogy mit. Talán egy nyomot, egy választ a ki nem mondott kérdéseimre, egy megoldást, egy gyilkost, aki tönkretette az életemet. Ezt a gyilkost felesleges volt keresnem, mert én voltam a gyilkos. Az elvetemült kivégző, aki egy tökéletes életet ölt meg kegyetlenül. Hiába nem tettem meg még a lépéseket a biztos végzethez, úgyis meg fogom tenni egyszer a  jövőben. El fogom veszíteni a barátaimat, mert egy földöntúli erővel megszállt személyt nem könnyű elfogadni, már pedig a titok, amit őriznem kell, nem derülhet ki. Végzetes következményei lennének, de ha nem mondom el, akkor a barátaim, és a családom is kicsúszik a kezeimből. A szemem egy szárnyaló testen akadt meg, kizökkentve a jövőm értelmetlen képzelgéseiből. Közelebb repült, a tollai ismerős ördögi kék fénnyel csillogtak a szemem előtt. Egy fecske. A fecske az álmomból. Pontosabban Bonnie. A korom fekete szempárban megláttam a helyzetem megoldását. A fecske a tavasz érkezését jelenti, de ha képletesen értelmezzük, valami változását is jelképezi. Változást hozott a gondolkodásomban, mert rávilágított a tényre, amire Noel rájött. Az álmaim jövendölnek. Levetítik előttem a jövőt. A golyó okozta sérülés, amit a négy arc nélküli alak irányított rám, a családomat jelképezik. A családom miatt tudtam meg a szenitori képességeimet. A golyó a titkokat jelképezi. A titkok megsebesítenek, később megölnek. A nagymamám emlegette ezt kiskoromban. A hiányzó darabok kiegészültek és újra egy egészet alkottak. Az álmaim üzennek. Az elrablásomat is megálmodtam, a kórházban. A felismerés összepréselte minden porcikámat. A fehér ruhás nő. Sikítottam, elhátráltam az balaktól, az ajtó irányába indultam, de megbotlottam egy ruhakupacban. Elterültem a padlón, a homlokomon meleg nedv csordogált a halántékom irányába. Az ujjaim rátaláltak a kis ösvényre és a sötétben is tisztán láttam a vérrel színezett ujjaimat. Tovább vonszoltam magam a megváltást vagy halált hozó ajtó irányába. A lábaimról önkéntelenül tűntek el az ép bőrfelületek. Mindenhol vér borított, a hajam összetapadt csomókba rendeződött. Az ajtó felé emeltem a sötét foltokkal tarkított hulla fehér karomat, a szabadságra gondoltam és az ajtó ellent mondva a fizika törvényeinek csupán a gondolatom egyik szüleményeként kirobbant a keretéből sok millió apró faszilánkkal együtt. Sötét fény lepte el a látóteremet, a kezemből áradt. Az ajtó hangos robajjal belefúródott az egyik falba a fürdő szoba ajtaja mellett. A kemény fa a nyomástól összeroppant, berepedezett, darabokra hullott. A tapéta leszakadt a falról, felfedve az alatta rejtőző téglák sorát. A vakolat vastag por rétegben lengte be a szoba minden pontját. Noel hangját tompán hallottam a hátam mögött: 

- Basszus....A rohadt életbe.....A picsába.........

A hatalmam ereje a földbe döngölt. Elvesztettem az önkontrollom, a düh hullámokban öntött el, a kétségbeesés egyetlen összefüggő áradatként. Egy egyszerű ajtót, ami meghátrálásra kényszerített, belerepítettem a falba, akkor mit tehetek egy ártatlan emberrel vagy egy állattal. Tehetetlenségemben a padlóra csaptam az ökleimet. A lécek megremegtek és felemelkedtek, a deszkák az ütésem erejétől kettészakadtak, mint a papír lapok és szétszóródtak a szobában. Hangos csattanásokkal értek földet. Felemeltem az ökleimet és hegyes faszilánkok fúródtak a puha bőrszöveteimbe. Elszörnyedtem a látványtól, öklendeztem. Egy erőteljes kar elrántott a "művemtől" és az ágyhoz vezetett. Finoman leültetett, mellém telepedett és a kezébe vette a sündisznóként összeszabdalt kézfejemet. 

- Higgadj le! Lélegezz mélyeket! Helyrehozunk mindent! - részegítő hangjával elkábított, a mellkasára dőltem és hagytam, hogy finoman szét válogassa az összeragadt tincseket. Nyugalom járta át a sejtjeimet, elfedte a korábbi félelmet.

- Ez a lényege a reagálásnak. - suttogta a hajamba. Értetlenül néztem fel a biztonságot árasztó szempárba, de nem szóltam közbe, mert a hanghordozásából tudtam, hogy folytatni fogja.

- A baleset rémes éjjelén az erdőben gyakoroltam, mert mielőtt megismertelek felelőtlen, kegyetlen és dühös voltam, és nem tudtam kordában tartani a belőlem sugárzó hatalmat. De egy erős érzés elvonta minden figyelmemet a gyakorlatokról. A gerincemen kúszott fel és égett a tudatomba. Meleg, forróság sugárzott végig rajtam. A hő megrémített, mert tudtam, hogy a szenitor párok, akik reagálnak egymásra, hővel jelzik a másik felüknek közelségüket. Hallottam a balesetet az út irányából. Rohantam, mert a hő halványodott és féltem, hogy elveszítelek, amikor kiértem az útra teljesen el is tűnt, de csak pár percre. Figyeltem a vérben úszó betont, a tested kifacsarodva hevert a vér tócsa közepén. Közelebb léptem, de a hő ismét elöntötte a szerveimet, felperzselte a sejtjeimet. Megmozdultál. A halál szájából tértél vissza. Elrejtőztem, figyeltem, hogyan mozogsz a roncsok között, ahogyan kutatod az áruló apádat és kihallgattam a gondolataidat. Éreztem a fájdalmadat, a testieket és a lelkieket is. Beborított a harag, mert védeni akartad az embert, aki évekig átvert és aki meg akart ölni. Közbe avatkoztam, ellöktelek, nem féltem a következményektől, mert halhatatlan vagy, de a hang, ahogy a fejed a betonhoz vágódott felért egy halálos döféssel. Viszont  a gondolataid, amik rólam keringtek elfeledtettek velem mindent. Abban a pillanatban tudtam, hogy belepusztulnék, ha elvesztenélek. - megdöbbentett Noel nyíltsága. Nem akartam bevallani neki, de az érzés, ami ellen oly kitartóan küzdöttem, ellepett, mint a ragyogó napsütés és engem is átjárt a hő. Nem tudtam kizárni a gondolataimból két szót, szinte vörösen izzottak a gondolataimat elfedve: Szeretlek Noel.

- Tudom, hogy mikre gondolsz. Örülök, hogy végre nem titkolod az érzelmeidet. - az orrával végigsimított a halántékomon, közben a kezébe vette a húscafatra emlékeztető kezemet. A tenyeremen a megalvadt vérréteg alatt kirajzolódtak a körmeim vágás nyomai. A fa szilánkok mélyen beágyazódtak a bőrbe.

- Megtanítalak gyógyítani. - suttogta Noel. Higgadt volt, de a riadalom fellelhetően csillogott a szavai mögé rejtve.

- Gondolj arra, hogy a szilánkok elhagyják a sebeket és az összeroncsolt szövetek újra egységesek lesznek. - felemeltem a tenyeremet és elképzeltem, azt amit Noel mondott. A szilánkok finoman megremegtek és kicsúsztak a sebekből. A vér forrásként bugyogott ki a kezemből, az ujjaimmal végigsimítottam a vérfürdőben dagonyázó szöveteken, a vágások eltűntek, már csak az alvadt vér emlékeztetett a sérülésekre. A másik kezemen egyetlen ujj mozdulattal eltüntettem a szálkákat és a sebek önmaguktól burkolóztak a fekete ködbe. A lábaimon felvonultattam a füstöt és minden véraláfutás, minden nyílt szövet eltűnt, a helyükön csak a szürkésen derengő új bőr maradt. Felemeltem a gyógyult karjaimat, koncentráltam, az ajtót kiemeltem a falba vájt repedésből, visszalebegtettem a helyére, a repedéseket kisimítottam, mint a ruhákon a gyűrődéseket. Egy kattanással visszatettem a megjavított ajtót. A faldarabkákat visszapörgettem a falba és egy kevés erő segítségével elsimítottam a domborulatokat. A kész tégla sorokat elfedtem a tapéta újra egységes egészével. A padló tüskéi helyreálltak és minden szétrobbant molekula visszatért a helyére. A szoba ismét eredeti valójában tündökölt.

- Gyorsan tanulsz, szivi. - Noel hangja elismeréssel adózott a munkámnak.

- Jó mesterem van. - mondtam incselkedve. De a mondatom a semmibe repült, mert az ablak megrepedt és megszámlálhatatlan darabban szóródott szét a földön keveredve a vérnyomaimmal. A padlón egy kemény tárgy pörgött a szilánkok között egyensúlyozva. Noel az ablakhoz lépett és kinézett az ablakon a tettest kutatva fürkésző szemeivel. Ügyeltem az apró hegyes fegyverekre és felemeltem a fekete követ a földről. A cetlire firkált üzenettől azonban a torkomra fagytak a szavak.

Folytatása következik
VW