8. Fejezet

Sziasztok! Megint hoztam egy új részt a szerdai szokásokhoz híven.

Korunk átlagos kamaszai suli után vagy a Facebookon lógnak, hogy minden hihetetlenül felesleges dolgot posztoljanak, vagy a plázákban gyülekeznek, hogy megvitassák az aktuális körömlakk trendeket vagy mindenkit foglalkoztató pletykákat szabadítsanak a nagyvilágra. Többek között ezért sem számítottam átlagos lánynak, hisz nem a fiúk utáni nyálcsorgatással és magamutogatással töltöttem a szabad perceimet. Nem tagadhatom, hogy nem jártam házi bulikba vagy a plázába, de lényegesen kevesebbet, mint a „barátnőim”.

Minden suliban kialakul egy mérgező hierarchia, amelyben akárcsak a hindu vallásban kasztokba osztanak. A legelső napodon még tiszta lapokkal indulsz, de ha nem csatlakozol, csapatokhoz vagy nem mutatsz érdeklődést a népszerűség felé, lecsúszol a strébereknek titulált szintre, ahol az örökös szégyenkezésben és frusztrációban tengetheted rettenettel és szánalommal fűszerezett napjaidat. Felettük a népszerűtlen, de egyedi diákok osztozkodnak a teljesen átlagos tanulókkal. Őket az agyatlan, de közismeretnek örvendő „slepp” előzi meg, akik a szájtátás/hallgatózás/terjesztés műveletet másodperc/SMS, tweet, poszt szinten űzik. Különleges ismertető jegyük a kínzások átkaival megszállt hüvelykujj, amely külön életet él az ördögi erővel megszállt szerkentyűjük felett. De ezen „nemes rend” csak kiszolgálja az, oly nagyra becsült észben hanyatló, izomban dagadó sportolókat; hosszú combbal és szemfüles pillantásokkal megajándékozott pom-pom lányokat és a közismert betegség áldozatai, akiknek listáját sok napilapokon, magazinokon megjelenő, világszerte „elismerthírnévvel” büszkélkedő celeb is gazdagítja. Ezt a betegséget feltűnési viszketegségnek nevezzük, és csak egyetlen leheletnyi bepillantás ebbe az őrült, valószerűtlen világba is halálos lehet. A megfertőzött lányokat csak díva névvel illetjük. Letagadhatatlan, hogy sok díva, szurkoló lány és izompacsirta barátom van, azért, mert minden percemet velük töltöm. Velük nőttem fel, ezért is egyértelmű mindenki számára, aki nem ismer jól, hogy hozzájuk tartozom, nem szellemileg, vagy érdeklődés miatt, hanem, mert iskolánk díjnyertes él szurkoló csapatát én vezetem. Tehát a vezérszurkolói mivoltom közéjük zár és nem hagy kitörési lehetőséget, ha egyszer belecsöppensz, a gyűrűjükbe nem menekülhetsz a kegyetlen megjegyzéseiktől és a lehetetlen szabályaiktól, de a többi diák is agyi kapacitást nélkülöző, ruhamániás pasizó gépnek tart.

Nem töltöttem felesleges időt az alaptalan pletykákon való rágódással, mert a han mu do, francombat, amerikai futball, atlétika, baseball, futás, kosárlabda, lacrosse, jéghoki, paintball, vívás és él szurkolói edzések mindem szabad percemet felemésztette. Ha elmaradt egy edzésem, akkor eltöltöttem pár órát velem egykorú lányokkal, akik közül néhányan kedvesen, megértően viselkedtek velem. Lehet, hogy csak a hírnevem miatt, vagy pár pletyka miatt szenteltek rám figyelmet, mégis felszabadító volt. Élveztem a velük eltöltött időt, és csak most döbbentem rá, hogy hiányzik a régi, percre pontosan betáblázott életem, a barátaim, akik akár az első percben is hátba támadhattak.

Meglepett, hogy Noel a „kiképzésemet”, hogy felelősség teljes szenitor lehessek, a plázában akarta elkezdeni. Egy vadászat volt a feladatom, kiszemelni az igencsak csinos áldozatomat, közelebbről megismerkedni vele, és… kikerülve a válogató vásárlókat, párduc sebességgel megközelíteni a kasszát és felforrósítani a bankkártyámat, majd a gyanútlan prédával a kezeim között távozni. Hétköznapibb szavakkal, és kevésbé veszedelmesen fogalmazva egy egyszerű szekrény frissítést kellett tartanom és fekete ruhákkal felváltani a pasztell színekben pompázó ruhákat, amik a fiókokban és polcokon foglalták a szabad helyeket. A ruhák sorozatosan kerültek be az apró próbafülkébe és a leszavazott darabok a fülke ajtaja felett repülve távoztak. De a kezdeti nehézségek után, megbarátkoztam a fehér bőrömet vadítóan felpezsdítő színnel. Végül 29 szatyorral a kezünkben rohamoztuk meg az egyik kávézót.

- Milyen dolgokra vagyunk képesek? – tettem fel az égető kérdést, közben apró zajhullámokat alakítva kevergettem a kávémat. A barna folyadék, áramló, mindent elnyelő sötét örvénybe összpontosulta bögre közepén, finoman keringve a fényesen ragyogó ezüst kanál körül.

- Sok mindent megtehetünk, de időt kell szánni a fejlesztésre, mert nehéz megfelelően és biztonságosan uralni az ölünkbe csöppent erőt.

- De mit tehetünk az erővel?- feszegettem a témát. Noel bizsergető pillantással figyelte minden mimikámat, óvatos mosolyra húzta az észveszejtő ajkait. Az asztalon átcsúsztatta a kezét, az ujjai súrolták az öklömet, ami a bögrém mellett pihent a sötét diófa asztalon.  Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon a kérdésemre, de egy cincogó, számomra jól ismert hang zavarta meg.

- Noel! – kiabált Tiffany, miközben ujjaival kecsesen integetett. Tiffany a barbie babák élő megtestesítője. Hidrogénezett haja nyíl egyenesen lengedezett a derekáig; kék szeme nyíltságot sugallt és mérhetetlen ostobaságot; homokóra alakja a divatlapok elejére varázsolt ruhakölteményekben tündökölt. Tiffany az él szurkolók egyike volt. A gondolatok szédítő gyorsasággal cikáztak a fejemben. Honnan ismeri Noelt? Noel honnan ismeri Tiffanyt? Miért közelít ilyen gyorsan az asztalunkhoz? Miért jön ide? Lázas töprengésemet az asztalunk mellé telepedő Tiffany szakította meg éles hangjával.

- Olyan jó, hogy itt találkozunk. –, lelkendezett – Nem is tudtam, hogy szoktál ide járni.

- Nem is szoktam, csak beszereztünk pár dolgot Oliviának. – hárított Noel.

- Ó, szia Olivia, mikor lesz edzés? – kérdezte fürgén Tiffany.

- Mint általában szerdán és szombaton. – feleltem mogorván. Nem Tiffanyra haragudtam, de izgalmasabb dolgokról akartam csevegni, mint az edzésekről.

- Tényleg. -, kuncogott fel – Nincs kedved eljönni az edzésünkre? – szegezte a kérdést Noelnek. Ezt nem hiszem el, tényleg flörtöl vele?!

- Ne most Tiffany, magunkra hagynál. – szűrte a fogai között Noel, a tekintetét az asztalra szóródott cukor piszkálgatására fordította.

- Lerázol? Pedig öt napja még szívesen tapiztál a lelátón. – háborgott Tiffany. Öt napja?? Ha 3 napig kómában voltam, tegnap „elraboltak”, akkor ez az ötödik nap. Vagyis a balesetem napján értékes cselekedetekkel mulatták az időt. Azon a napon, amikor állítólagosan reagáltam Noel közelségére. A fejemben sorozatosan robbantak a hazugság bombák. A düh elöntötte a testemet és a tenyerem bizsergett, hogy pofozzam fel az előttem ülő barmot. Falálltam a székről, összeszedtem a szatyrokat és még egyszer utoljára visszanéztem a hazug reményekben dédelgető jelentéktelen srácra.

- Elmegyek a mosdóba, folytassátok a kis kalandotokat, de keressetek egy eldugottabb helyett, mert itt túl sokan vannak egy kis tapogatózáshoz. További jó szórakozást. – színpadiasan kihúztam magam, átdobtam a vállam felett a hajamat és magabiztos léptekkel indultam a kijárat felé.

- Olivia ne… - kezdett bele Noel, de vesztes próbálkozásba kezdett.

- Ne fáradj, van más elfoglaltságom is, minthogy a te képedet bámuljam. – a próbálkozásainak véget vetettem az ajtóval, és kiléptem a pláza egyik terjedelmes folyosójára. Félrelökdöstem az utamba keveredő embereket és emelt fővel bevonultam a lányvécébe. Az orromat marta a fertőtlenítő csípős szaga, az keveredő pisi ammóniája és a citrusos légfrissítő. Benéztem a fülkék ajtaja alatt. Egyedül voltam. Végigcsúsztam a falon és lehuppantam a hideg, bacilusoktól hemzsegő kőre. A testem rázkódott a néma zokogástól, de nem vették erejüket rajtam a könnyek, nem csoroghatott egy könnycseppem sem egy seggfej miatt. Egy megnyugtató hang rántott ki a dühbe fulladó bánatból.

- Állj fel, mert borzasztó fertőzéseket tud itt összeszedni az ember. – Hope kinyújtotta felém a kezét. Most is a drasztikus szépség érzetét keltette, ahogy egy teljesen hétköznapi helyzetben is álomszép fekete, térdig érő, csipke ruhában tündökölt és ragyogta be természetes szépségével ezt az undorító helyiséget. Azt csodáltam benne a leginkább, hogy nem viselkedett nagyképűen, hiába volt az egyik leggyönyörűbb lány a világegyetemben. A mosdókagylókhoz lépett és megnyitotta a csapot. A víz zajosan csobogott a lefolyóba, értetlenül néztem Hopera,aki csak megvonta a vállát.

- Noel itt ólálkodik a plázában, fél másodperc alatt megérzi a közelségedet, ha nem nyomja el a reagáló hullámokat a csobogó víz zaja. - egy neszre kaptam fel a fejem és az ajtóra szegeztem a tekintetem. Egy nő dugta be a fejét és próbált belépi, de Hope előtte termett.

- Elnézést, de a barátnőm kidobta a taccsot a kőre, nem hiszem, hogy látni szeretné, használja  a másik emeleten lévőt. – sorolta Hope.

- De nagyon kell pisilnem, láttam már hányást, egy kórházban dolgozok. Ez minden napos dolog. – ki akarta kerülni Hopeot, de megragadta a vállát és erőszakosabban ismételte el a szavakat.

- Azt mondtam, hogy menjem egy másik mosdóba!

- De pisilnem kell. – erősködött a nő.

- Tűnjön innen! – felelt ellentmondást nem tűrő hangon.

- Hogy beszél velem? – hökkent meg a nő.

- Először szépen kértem.

- Faragatlan kölyök. Hová fajul ez a világ? – dünnyögött a nő, kivonult az ajtón és becsapta maga után.

- Lehettél volna kedvesebb. – suttogtam. Hope felém fordította a fejét és végigmért.

- Bonnie meg mondta, hogy ez lesz. – ingatta a fejét.

- Mit mondott Bonnie?

- Azt, hogy Noel össze fogja törni a szíved és a mosdóban keresel menedéket.

- Honnan tudta? – kérdeztem döbbenten.

- Bonnie hajában bizonyára észrevetted a sötétkék színt. -, bólintottam, de nem tudtam, hogy egy hajszín, hogy áll összefüggésben a válasszal – Azt a képessége miatt szerezte. Akárcsak neked és Noelnek is más a hajszínetek, úgy Bonninak is. A ti képességeitek még rejtettek, de Bonnie nem tudta túl sokáig titokban tartani, mert hamar felbukkant az ereje. Megérzi és pontosan tudja, hogy mi fog történni a jövőben. – Hope tények elé állított. Nem döbbentett meg az új tudás, de meglepett, hogy ilyen képesség is birtokában áll néhány szenitornak.

- Ezt miért mondtad el?

- Tudnod kell a dolgok részleteiről, mert átveszem a kiképzésedet. – nézegette a körmeit.

- Miért? – tudakoltam gyanakodva.

- Noel csalódást okozott. Tudtam, hogy a nagyszüleid házában bujkáltok, de adtam egy esélyt Noelnek, hátha képes egy fontos feladatot elvégezni, de csak felesleges időpocsékolás volt. Komolyan az a srác megbízhatatlan. – egyetértettem Hope-pal.

- Most mit fogunk csinálni?

- Visszamegyünk a házba és együtt felkészülünk az előtted álló akadályok leküzdésére. – sorolta. Elfogott a megkönnyebbülés reményt hozó szikrája. Hope komoly és határozott jelleme mindig biztonságot nyújtott. Részletesen elmagyarázta a felmerülő kérdések válaszait, a döntései indokait. Nem tartogatott titkokat. Egy utolsó pillantást vetettem a nyúzott ábrázatomra  a tükörben, de észrevehetetlen volt a vörösre dörzsölt szemem,a kócos hajam vagy a sápadt arcom, mert ne voltak nyomai, tökéletesen festettem.

- Ez egy szenitor áldás. – mondta, amikor észrevette, hogy a tükörben méregetem magam.

- Nem látszanak rajtad a kor és az érzelmek nyomai, ha azt szeretnéd. Meg tudod változtatni a DNS-edet, ezáltal új külsőt tudsz kreálni magadnak. A sebhelyek, sérülések eltűnnek.

- Ez egy valóra vált álom. – nevettem fel. Hope kinyitotta az ajtót, de megtorpant és villám gyorsan becsapta az orrunk előtt.

- Annyira nem. – bámult maga elé a kőre. Egy terjedelmes tócsát méregetett.

- Mi van odakint?

- Noel. – ez a négy betű késként hatolt a szívembe és alaposan megforgatta a pengét benne.

- Ez nem lehet igaz. – suttogtam elveszítve a korábbi önbizalmamat.

- Van egy esélyünk. – sötét tekintete belekapaszkodott az űzött kék pillantásomba – DNS módosítás, és az első gyakorlatod is egyben.

- Mit kell tennem? – kérdeztem eltökélten. Nem fogom egy hülye miatt elpazarolni az értékes életem értékes perceit.

- Csak képzeld el, ahogyan átváltozik a hajad, a szemed, az orrod, a bőröd, a tested. – láttam, ahogyan elfolynak a szőke loknijaim és a helyüket vörös tincsek veszik át. A szemem színe egy kék pillangó másában elreppent és zöld csillogás költözött a szivárványhártyámra. A szemöldököm vöröses csillogást kapott. Az orrom megemelkedett és hegyes alakot vett át. A szám sápadtsága elmosódott és édesen lüktető rózsaszín töltötte ki. A lábaim megnyúltak, a csípőm keskenyedett, a mellem kidomborodott. Kivettem az egyik tasakból egy fekete ruhát, mély dekoltázzsal és felvettem. Belenéztem a tükörbe, egy másik lány nézett rám elfedve a szokásos vonásaimat.

- Gyorsan fejlődsz, ahogy Bonnie jósolta.- nagyot sóhajtott és a fejét ingatta, mint akinek rossz előérzete van. Tudtam, hogy eltitkolt valamit, de nem akartam faggatózni, mert féltem, hogy a titok, amit nem mond el rossz hatással lehet a jövőmre. Figyelmesen végigmértem Hope új külsejét, szőkén tündökölt, varázslatos szürke szemekkel és vörös ajkakkal. A táskákat összesűrítettük, hogy Noel ne fogjon a sok táska láttán gyanút. Hope még az indulás előtt a lelkemre kötötte, hogy beszélgetéssel és semleges témákkal kell elnyomnunk a közelségi hullámaimat és a gondolataimat. Féltem a lebukás veszélyétől, mert nem akartam szembenézni a Noel okozta fájdalommal, de Hope megnyugtatott, hogy Noel feltételezett fájdalma, amit az elvesztésemmel okozott magának elnyom minden apró jelet. Kiléptünk a mosdóból és hangosan csevegve haladtunk el egyetlen pillantás nélkül a görnyedt maga elé meredő Noel mellett. Gúnyos mosolyra húztam a számat és halkan búcsúzóul elköszöntem:

- Kezdődjön a játék, cicafiú.

Folytatása következik
VW