7. Fejezet

Sziasztok, ismét meghoztam az új részt, de sajnos egy kicsit csúszok vele. Ezt a részt éjszaka rakom fel, vagyis egy fél órával ezelőtt elmúlt éjfél, amiért bocsánatot kérek, mert megtörtem a szerdai hagyományokat, hiszen sajnos csütörtök van. De örömmel mesélem, hogy átléptük a 200-as oldalmegjelenítést és 228-nál tartunk. Nem akarom húzni az időt, mert még később tudom csak felrakni az új részt, de garantálom, hogy ez is épp oly izgalmas lesz, mint az eddigiek, remélem nem okozok csalódást.

Leroskadok az ágyra, Noel apró füst nyalábokkal eltüntette a kő ablakra mért végzetes csapását. A fagyos levegő még utoljára befurakodott a nyíláson, de a további ostromokat kivédte az ismét ép üveg. Noel óvatos léptekkel lopakodott hozzám, mintha egy veszedelmes vadállatot közelítene meg a védőrács biztonságot nyújtó védelme nélkül. A teste alatt mély hörgés szakadt ki az ágyból, lefejtette az ujjaimat a kőről, felemelte, hogy el tudja olvasni az üzenetet. A papíron csak egy idézet állt. Egy vers első versszaka, rémisztő fekete betűkkel.

" Egyszer egy bús éjféltájon, még borongtam

zsongva, fájon

S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből

bazár,

Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami

koppant,

Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a

zár,

" Vendég lesz az ", így tűnődtem, " azért roppant künn

a zár,

Az lesz, más ki lenne már? "

- Mi ez? - kérdezte értetlenül. A semmibe meredtem és lázasan kutattam az, oly jól eltemetett emlékek között.

- Edgar Allan Poe - A holló. - feleltem.

- Ismered? - faggatott fesztelenül.

- A nyarat gyakran töltöttem itt, a nagyszüleimnél és a nagypapám minduntalan elszavalta esténként, akár egy esti mesét lefekvés előtt. A húgom túl kicsi volt, nem értette a szavak mögé bújtatott titkos üzenetet. A bátyám nem rajong az ilyen költészetért. Viszont én első hallásra beleszerettem, ezért gyakran csevegtünk egy csésze gőzölgő tea felett a könyvtárunkban. A halála előtt, amikor az ágya mellett térdeltem, egy fekete dobozt adott. A dobozban egy bőrkötésű könyv lapult, amelynek az első oldalára gondosan bemásolta a versünket és megígértette velem, hogy további eszmefuttatásokkal aranyozom be az üres lapokat. - suttogtam könnyekkel küszködve. Az emlékek elsöprő háborút indítottak a labilis lelki állapotom ellen. Egy magabiztos kéz kulcsolódott a csuklómra és rángatott ki az elme harcból. Nem kérdezett, mert tudta, hogy elzárkózok minden nemű válasz, életjel adás elől. Nem beszél, nem próbált felvidítani, nem várt válaszokat. Gyengéden felemelte az államat és a ragyogó, bánat áztatta szempár összekapcsolódott a fáradt és gyászos pillantásommal. Elárasztott az öröm ebben a bánatos pillanatban, mert itt volt mellettem a másik felem. Sosem hittem volna, hogy 17 évesen ilyet mondhat egy lány, sőt a legközhelyesebb mondatnak hangzik, de a szenitorok esetében ez egészen más fogalmat jelentett. Nem tudtam túl sok mindent erről a titkos társaságról, e határozottan éreztem, hogy minden elkövetkező percben, órában, hónapban és évben ide fogok tartozni. Nem rémisztett meg ez a gondolat, mert soha nem éreztem magamat ennyire részesének egy ügynek, mint ebben a pár napban. Minden másodpercben éreztettek velem a családomban, a barátaim között, az előző életemben, hogy más vagyok, mint ők, a többiek. A másság helytelen. - zengte, oly nagyvonalúan a badarságokat anyám. Tévedett, a másság egyedivé, különlegessé, varázslatossá tesz. Az apám szülei tanítz elfogadásra. Megmutatták, hogy merjem felvállalni, azt, aki vagyook. De a haláluk után visszacsöppentem az ördögi szürkeségbe, mert anyám buzgón elnyomott minden egyediséget belőlem, az apámból és a testvéreimből. Voltak barátaim, akik inkább tűntek haszon leső, népszerűségre vágyó kegyetlen cápáknak, mint valódi barátoknak. Minden átkozott percben arra vártak, hogy mikor esek le a népszerűségi ranglistán, hogy új áldozatot kiszemelve más háremét alkothassák. A tanáraim kegyetlenül sajtolták ki belőlem a tudásom minden szikráját, kihasználták az érdeklődésemet és a nyitottságomat, hogy minden idők legelmélyültebb tudós palántáját nevelhessék ki belőlem. Voltak tanáraim, akiktől szívesen hallgattam hosszú, elmélyült litániákat a tananyagról és szívesen társalogtam velük a részletekről, mert tényleg információ éhes voltam az adott témában, de voltak olyan pedagógusaim is, akik anyám külön kérésére keményebben fogtak, mint a többi osztálytársamat. eleinte élveztem a kihívásokat, de ez is a mindent felemésztő szürkeségbe olvadt és többre vágytam. Hiányzott a versenyszellem, az új feladvány rejtelmeinek felfedezése, hiányzott az életem egyenletéből az ismeretlen, hiányzott az x. Minden napom ugyan úgy telt, mint az előző, tanultam, sportoltam és elmenekültem a hamis családom elől otthonról. A kezdetekben csak a szabadság vágya vezényelt, hogy beiratkozzak sportolni, de a futó csapatba kerülés után egyre több csapatba iratkoztam be, hogy minden időmet kitöltsem és kevesebb időt töltsek a tökéletes otthonomban. Ha otthon voltam, a családommal eljátszottuk  a külvilág számára felállított ábrát. Mindenki elhitte rólunk a megjátszott boldog képet, amit álságos kamu mosolyok, semmit mondó beszélgetések és érzelemmentes érintések, ölelések kereteztek. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, mert hátrahagyhattam ezt a pusztító "kitűnő" életnek nevezett hazugságot és szembe találkozhattam a vakmerőséget, örömöt, érzelmeket hozó kalanddal. És ezt a kalandot egyetlen emberrel tudtam egésznek képzelni. Ez az ember most mellettem ült, velem volt. Sosem hittem, hogy egy apró érintésétől perzselő tűz szalad végig a bőrömön, egy csókjától minden csontom elolvad és folytatásért kiált, egy pillantásától a vér az arcomba áramlik, és egy szavától elvesztem az önkontrollomat. Ezt hozta ki belőlem Noel, akiről az ég világon semmit nem tudtam, még a teljes nevét sem. Míg a családom mellett halott porcelán babának éreztem magam, mellette élő, lélegző embernek. Nem tudom milyen szerelmesnek lenni, mert sosem tápláltam senki iránt ilyen érzelmeket, de ha vele voltam, a világ megszűnt létezni körülöttem, minden idegtépő másodpercben megjelent előttem az öntelt, de csábító mosolya, és csak arra vágytam a földön mindennél jobban, hogy ezeket az érzelmeket viszonozza. Visszakalandoztam a jelenbe, ahol Noel öntelt mosolyát élőben is megszemlélhettem.

- Ez igaz? - kaján vigyorra húzódtak a mesteri ajkai.

- Micsoda? - kérdeztem meglepve, hiszen nem mondtam neki semmit. De gondoltam. A fenébe. Hisz a szenitor párok belelátnak egymás gondolataiba, valószínűleg kihallgatta a róla szőtt titkos képzelgéseimet. Szégyenkezve lehajtottam a fejem és próbáltam összekaparni a büszkeségemből maradt apró morzsákat.

- Ne szégyenkezz, ez volt a legszebb dolog, amit valaha hallottam - suttogta - Őrületesen beléd szerettem még a baleset éjszakáján. Már az első pillanatban, maikor öntudatlanul hevertél az aszfalton, tudtam, hogy egy pillanatra sem hagylak magadra. De Hope és a többiek előtt fenn akartam tartani a látszatot, hogy nem foglalkoztatsz, mert végtelen kérdések hadát zúdították volna rád. Sok mindent szeretnék elmagyarázni neked, mielőtt Hope pár percet is eltölthetne veled nélkülem. Komolyan az a nő kiszámíthatatlan és veszélyes, néha egészen megrémít, mennyire hatékonyan képes kiakasztani az embereket pár másodperc alatt. - mosolyt csal az arcomra az emlék, amikor találkoztam Hope-pal. Gyorsan beszélt és szenvedélyesen gesztikulált.

- Nem akarom, hogy bajod essen. - duruzsolja a mély hangján Noel. A tekintetem az ajkára vándorolt. Megérezte a célzásaimat, mert közelebb hajolt és apró puszikat hintett a számra. a nyaka köré fontam a karomat, de ő finoman eltolt magától és a szemembe nézett.

- Nem akarom elsietni. Végtelen időnk van, szivi és most pihenésre van szükséged. - dacosan lebiggyesztettem az alsó ajkamat. Elmosolyodott és egy szűzies csók kíséretében betaszigált a takaró pajzsa alá. Ő is elhelyezkedett és egyetlen ujj rándítással eloltotta a gyertyákat, amiket addig észre sem vettem. Meztelen mellkasához bújtam és a karja körém zárult.

- A kérdésedre a válasz: Noel Park. - mormolta a hajamba. De nem tudtam válaszolni, mert Noel Park védelmező ölelésében suhantam az öntudatlanságba.

A napfény simogató melegére ébredtem. Kinyitottam a szememet és a kezemmel Noel testét kerestem, de csak a puha takaróba akadtak bele az ujjaim. Rémültem hordoztam körbe  a szobában a szememet. Megpillantottam a gardrób ajtóban álldogáló Noelt. Egy fekete nadrágot és egy fekete pólót lengetett a kezében. Rádobta a takaróra.

- Öltözz fel, és kezdődhet a kiképzés, szivi. - elsétált az ágy mellett, de megállt, hogy egy puszit nyomjon a hajamra. Mosolyogva másztam ki a puha ágyból és sétáltam a fürdőbe.

Folytatása következik

VW