10. Fejezet

Sziasztok. Ismét új részt hoztam, reményeim szerint ez is izgalmakban gazdag lesz, de nem húzom tovább a szót....

- Ébresztő! – a fejem lüktetett, a szemhéjaim leragadtak és minden porcikám sajgott az alkohol felpezsdítő erejének távoztával.

- Hope, tűnj innen! – felkaptam a közelembe eső párnák egyikét és a hang irányába dobtam. Hope könnyedén kitért a fegyverem elől.

- Te akartad. – Hope halálos nyugodtsága miatt kételkedtem, de az álmaim kusza szövevénye beterített. De a lepel hamar szertefoszlott a rá nehezedő jeges vízcseppek súlya alatt. A testemet beborította a jeges cseppek rohama. Kigurultam a jéghideg takaró alól és a poros padlón landoltam.

- Ez mire volt jó? – üvöltöttem. Hope ördögien elmosolyodott és a legtermészetesebb ártatlansággal megvonta vállait.

- É szóltam. – felszegte hegyes orrát és fejedelmien kivonult a tetthelyről. A tegnapi ruhám volt rajtam, de korántsem festett jól a porcicákkal. Mélyet sóhajtottam és levonszoltam fáradtságtól elnehezült tagjaimat az emeletről. Meztelen talpamra vastag rétegben por tapadt. Lent a tisztítószer jellegzetes illata keveredett a citromfrissítő aromájával. Átgyalogoltam a nappalin, ahol a ruháim most is ugyanolyan kupacokban hevertek, mint tegnap. Belestem a konyhába, ahol Hope pusztán az ujjai kecses mozdulataival festette a falakat sötétszürke árnyalatúra. A vállával szorította a telefont és vidám hangon csevegett Adammal. Tátva maradt a szám Hope lendületes mozdulatitól, de az ámulatom csak pár másodpercig tartott, mert Hope észrevett és egy bájos integetéssel kitessékelt a felségterületéről. Az ajtót illedelmesen becsukta előttem. Morogva sétáltam vissza a nappaliba, felkaptam az utamba kerülő ruhák tetején heverő fekete pólót és nadrágot, visszavonszoltam a másnaposságtól szenvedő valómat a hálószoba biztonságos menedékébe. Lezuhanyoztam, fogat mostam és megbántan minden felesleges mozdulatot. A gyomrom az ételek puszta gondolatára is háborgott. Ez a kínzó betegség minden ötletemet kárhozatra ítélt és semmit tevésre unszolt. Végső lehetőségként, mert nem akartam a napom minden szabad percét alvással tölteni, bevetettem magam a könyvek biztonságába. Elkocogtam a folyosó végére, ahol nagyapám kis szentélye magányosan álldogált. Némi habozás után lenyomtam a kilincset, mely kattogó sóhajokkal engedett erőmnek és feltárult a nagyapám által berendezett kaotikus házi könyvtár békés sziluettje. A falakat körbe polcok díszítették, a polcok roskadásig tömve voltak könyvekkel, a ház többi részén uralkodó hajópadlót felváltotta a szőnyeg biztonságos puhasága. Két fotel állt a néma magányban az ablak előtt, a karfáik találkozásánál egy dohányzóasztal pompázott. A szoba másik felében a hatalmas tölgy íróasztal terpeszkedett, amit gyerekként megmászhatatlan hegynek láttam. Bátortalan lépésekkel behatoltam, mint egy tolvaj, aki ki akarja fosztani az értékek tárházát. Az emlékek elsöpörtek és a földhöz láncoltak. Kegyetlenül pusztították a gátat, mely visszatartotta a megállíthatatlan könnyeket. Homályosan felderengett előttem a nagyapám, ahogy a karosszékében ücsörgött órák hosszat és Edgar Allan Poe vagy Shakespeare fejedelmi műveit lapozgatja, ízlelgeti, mérlegeli. Az emlék mézes madzaggal vonzott az asztalához, amin egy kinyitott verses kötet várta vissza olvasóját a halál dermesztő öleléséből. Egy szökevény könnycsepp végigszáguldott az arcomon égető csíkot hagyva maga után. Leültem az asztalhoz és minden porlepte tárgynak több percnyi figyelmet szenteltem. A szemüvege két éve érintetlenül hevert az asztalán. A második könnycsepp is utat tört magának. Az olvasó lámpáját pókhálóba öltöztették a pókok. A szivaros dobozból három szivar hiányzott. A harmadik csepp már elindította a lavinát és szabadon engedte a gátak mögé zárt könnyek háborgó tengerét. A whiskys poharát régen töltötték meg utoljára. Leültem a székbe, mely gyakran ringatott álomba, amikor a nagyapám mély borongós hangjával, a koncentrálástól mély ráncokba szaladt homlokával elemezte meglepő könnyedséggel kedvenc műveit. Kihúztam az íróasztal fiókját. A döbbenettől elapadtak a könnycsatornáim. Nagyapám személyes tárgyai, levelei, papírjai, tanulmányai és kutatásai eltűntek, mintha csak egy cikkely lett volna a ház egykori múltjából, amit egyetlen mozdulattal kitöröltek, mint egy makacs foltot a füzetünk makulátlan lapjairól. A helyükön egyetlen lezárt boríték hevert egy ismeretlen nő nevére címezve. A nő neve meglehetősen különös volt. Iviola Shenrik. Kiemeltem a borítékot, a selymes papír bizsergett az ujjaim között. A családunk címerével díszített viasz pecséttel zárták le a kíváncsi szemek elől. Ha kibontom a levelet megsértek valakit, de Iviola már úgy sem tarthatja a kezében ezeket a sorokat. Eltörtem a viaszt és felszakítottam a borítékot. A papír elvágta a bőrömet és a feltörő vér beszínezte a kezemben szorongatott levelet. Lenyaltam a vért az ujjamról és vasas íz beborította az ízelő bimbóimat. Széthajtogattam a nagyapám kacskaringós betűivel írt levelét.

Kedves Iviola!

Sajnáljuk a feleségemmel, Miriammel, hogy holnap nem tölthetünk el önnel egy gyönyörű délutánt egy kellemes tea mellett, de életbevágóan fontos hóbagoly vadászatra kell utaznunk. De reménykedjünk a mielőbbi találkozóban, hisz zavaros kérdéseire tökéletes válaszokkal szolgálhatunk. Tudja, kedvesem az élet egy nagy rejtvény, de van megoldás csak a holló eljövetelét kell türelemmel kivárnia és minden eddig homállyal borított képkocka a helyére fog kerülni. Remélem, felfedezi a feladványaim mögé bújtatott titkos üzeneteket és az elfedett utat is felfedezi a kapcsolathoz, ami reményeink szerint újult erővel fogja feltölteni. Mielőtt találkoznánk feltétlenül lapozza fel a Rómeó és Júliát, Shakespeare  romantikus bonyodalmát, így nem fenyeget bennünket a veszély, hogy esetlegesen kínos csöndbe kellene burkolóznunk, nemde kedvesem?

Várjuk mielőbbi válaszát!

William Kirshen, Miriam Kirshen

Ui.: A sötétség magával ragad, átjár és eltölt a végtelenség pótolhatatlan érzésével. De amit ad, könnyen elvehet.

Alig olvastam el nagyapám kétértelmű sorait egy éles fény sejlett fel a délutáni lenyugvó nap fényében. Az ablakon átáradó sugarak mély árnyakat vetítettek a falra. Felálltam, de a levelet a zsebem puha rejtekébe süllyesztettem. Az ablakból pontosan láttam Noel fának támaszkodó laza mosolyú alakját. Kiléptem a biztonságos könyvtárból, elkocogtam a folyóson az ijesztő családi portrék mellett. A padló mélyeket hördült a váratlanul rájuk nehezedő súly alatt. A dühtől tomboló arcomra nem törődöm mosolyt erőltettem. A lenyugvó nap fényei mennyei keretet adtak a fáknak. Átvágtam a pázsiton, a lábujjaimat finoman simogatták a fűszálak.

- Kösz a látogatást, most már mehetsz.

- Ennél szívélyesebb fogadtatásra vágytam. – hamis érzelmekkel lebiggyesztette az ajkait.

- Bocs. Tűnj innen és nem mondom még egyszer! – a nyomaték kedvéért csípőre vágtam a kezemet, a másik kezemmel pedig irányt mutattam.

- Héé, szivi. A többi srác játszadozhat az éles kis nyelveddel, nem gondolhattad, hogy hagyni fogom.

- Semmi közöd a magán életemhez. – összefontam a mellkasomon a karjaimat.

- Tévedsz. Hozzám tartozol, mert a szenitor párom vagy.

- Ez csak és kizárólag munka kapcsolat lesz.

- Most szívatsz? Munka kapcsolat? Tudom, hogy nem tudsz betelni az adoniszi testemmel, ne is tagadd.

- Csak Cody adoniszi testére vágyom.

- Ugye nem…? – az arcán a döbbenet, a féltékenység és a düh keveredett.

- Mit nem? – kérdeztem ártatlanul.

- Lefeküdtetek? – a kérdése váratlanul ért, de a válasz meggondolatlanul tömörült a nyelvemre.

- Igen. – a hazugság mámora fejedelmi volt.

- Ezt ugye nem mondod komolyan?! – üvöltött.

- De. Ne viselkedj úgy, mintha te nem vitted volna a fél sulit ágyba. – szinte köptem a szavakat.

- Nem vittem, mert rád vártam, de te elcseszted! – az arca vörös volt a dühtől, ezért sem vette észre a bokrok között álldogáló fehér ruhás nőt. Arca groteszk szépséggel tündökölt, szinte porcelánból faragott arca. A haja platina szőke tincsekben omlott a vállára, a ruhája egy lenge földöntúli anyagból készült, mintha apró tündérek fonták volna minden négyzetmilliméterét. A kezében egy íj feszült, a megfelelő alkalomra várva, de a kék szemével felfedezett és felgyorsította a folyamatot. Noelt akarta meglőni a nyílvesszővel, de sötét erőmet összegyűjtve ellöktem a hangosan gesztikuláló srácot, és szabad prédaként vártam a halálos lövedéket. A nő habozott, de kicsusszant a hosszú ujjai közül a végzetemet hozó madártoll. A toll átszelte a levegő tátongó terét és a mellkasomba fúródott. Egy utolsó pillantást emeltem a nőre, aki torkához szorított kézzel küzdött egy leheletnyi levegő után, de lelki erőmmel összeroppantottam a gyenge csontocskákat és a nő holtan rogyott össze. A mellkasomból szétáradó fájdalom könnybe fedte a szemeimet és légszomjat erőltetett a torkomra. Nem volt lehetőségem az utolsó perceimet töltöttem az élővilág kapuján. Noel könyörgött a túl élésemért, könyörgött a gyógyulásomért, mindenért könyörgött, de semmit nem kaphatott meg, mert a világ sötétségbe borult és a szívem az utolsó dobbanás után feladta a reménytelen küzdelmet.

Folytatása következik
VW