3. Fejezet

Sajnos még mindig nem érkeztek megjegyzések. Szívesen elolvasgatnék pár véleményt, vagy kritikát, akár rossz, akár jó. Pontosan a kevés olvasói megjegyzés miatt úgy döntöttem, hogy minden szerdán új részt rakok ki, persze előfordulhat, hogy nem tudok új részt hozni, mert sokat kell tanulnom, vagy esetleg nem vagyok itthon. De ezekről a dolgokról mindig előre szólni fogok.

A világ sokkal ridegebb értelmet nyert számomra. Sosem gondoltam volna, hogy 3 nap leforgása alatt autóbalesetet szenvedek, amit az apám szándékosan okoz, ezzel mély kételyeket és megválaszolatlan kérdéseket hagyva bennem; kórházba kerülök, ahol több napig öntudatlanul fekszek, és mindezeket díszítve még egy emberrablás áldozata is legyek...
A történetem egy rémes horror sztoriba fog torkolni. A rózsaszín burok amiben eddig éltem, darabokra hullott és mindent felperzselt maga körül, nem hagyott mást hátra, mint a szédítő gondolatokat. A gondolatokat, amik az őrületbe kergetnek, a gondolatok, hogy mi lett volna ha... De a legrosszabb az, hogy a saját életemet sem tudtam irányítani, ami fénysebességgel száguldott a biztos halálba.
A kórházban hosszas küzdelmek árán lenyomtak, elvesztettem a harcot és kiütve hevertem tíz feketébe öltözött idegen karmaiban, akár egy préda. Egy préda, akiből semmi hasznuk nincs, mert semmilyen titkos információ nem áll a birtokomban, különleges képességeim nincsenek, sőt még a testem sincs emberi állapotban. Kivonszoltak a végzetem ígérő ajtókon, nem törődve a sikoltozásaimmal, a hánykolódásommal. Egy fekete sötétített üvegekkel ellátott furgonba löktek, összekötözték a kezeimet és a lábaimat és felfedték az arcaikat. Amíg csuklya takarta a vonásaikat, csak puszta gyűlöletet éreztem, de a feltárulkozó látvány jeges rémületként kúszott végig a gerincemen és itta be magát az emlékezetembe.Felismertem őket, bár nem láttam mindegyikőjük arcát. Mind a tízen az iskolámba jártak, és egymás között a barátaimmal csak gyász menetnek hívtuk őket. Fele-fele arányban oszlottak meg a fiúk és a lányok. Minden ebédszünetben külön a saját asztalukhoz telepedtek és halkan pusmogtak a félig elmajszolt kajáik felett. Az öt lány vonásaikban ugyan cseppet sem hasonlítottak egymásra, a testalkatuk,a hajuk, a viselkedésük és stílusuk annál inkább. Mindannyian magasak, kecsesek, vékonyak, a mozgásukból sugárzik a nagyképűség, a fojtogató egoizmus és persze nem utolsó sorban a felsőbb rendűség hatalmat parancsoló ereje. A hajuk éj fekete, a szemük egészen fekete vagy sötétbarna, amiben visszaköszön a rémült ábrázatod. A ruháik a legújabb divatot diktálták, de kizárólag fekete színben. A fiúk hasonlóképpen önbizalom túltengésben szenvednek, bár van mire büszkének lenniük. Tökéletesen kidolgozott izmos test, széles váll, keskeny csípő, helyes arc, domború ajkak,most keltem fel stílusban kócolt haj, lelkeket boncolgató sötét szemek.
Megláthatták a rémületem jeleit, mert az egyik lány mellém térdelt és a kezét az összekötözött lábamra tette. Megrándultam, mert fagyos gonoszság terjedt szét a lábamban.
-Érzem a testedet marcangoló fájdalmat, kérlek engedd meg, hogy segítsek.-lágyan selymesen simogatott a hangja. A döbbenettől a torkomra forrtak a szavak és csak egy biccentés telt tőlem. Egy pillanatra a megbánás és a sajnálat szikráját láttam az igéző szempárban. Felemelte a kezét, kinyújtotta  mutatóujját, finoman végig húzta a megzúzódott felkaromon. Az ujja fehéren világító csíkot hagyott  karomon, a fény megremegett és köre fonta a karomat. Éreztem, ahogy a törött csontok összeforrnak, a zúzódások felszívódnak, a vágások összezárulnak. A sebek gyógyulása után a fény elhalványult és csak a teljesen ép karom maradt bizonyítékául az előbbi misztikus tevékenységnek. Rám emelte a sötét titkokat rejtő szemét.
-Ki vagy te? Mit műveltél  a karommal?-kérdeztem indulattól túl fűtött hangon.
-A nevem Hope Dark. Egy egyszerű trükk volt. A lényeg, hogy, hogy érzed magad?-éreztem a hangjában a a kapkodást, a félelmet, hogy nem hagyom a témát és esetleg valami gyanút fogtam. Gyanúm az volt, de ezt az egy ütő képes kártyát nem hagyhattam kicsúszni a kezeim közül, úgyhogy behódoltam az akaratának és hagytam elterelni a szót.
-Jobban vagyok, köszönöm. Elmagyaráznátok, hogy mi a fenéért raboltatok el?
-Vicces, hogy elrablásnak nevezed a megmentésedet, szivi.-horkant fel egy ismerős hang. A hang forrásának irányába emeltem a tekintetemet és a titkos szemétláda állt előttem teljes életnagyságban. Most, hogy jobban megnéztem, még helyesebb volt, mint amire emlékeztem. A haja most is kócos volt, de a többiekétől éltérően sötét szőkén pompázott. Az ajkai ismét mennyeinek tűntek. A szeme a kék legszebb árnyalatában tündökölt. A karjait lazán zsebre tette. Istenem mit meg nem tettem volna, hogy az erős karjai körém fonódjanak és a szánk szenvedélyes csókban egyesüljön, mindazok ellenére, hogy elrabolt. Úristen ezek nem az én gondolataim, hogy gondolhatnék ilyesmire. Ismét összeakadt a szempillantásunk, de  a szemében csillogott az az ördögi fény, amiből tudtam, hogy valami gonosz tettre készül. A száját összepréselte, hogy elfojtsa a vulkánként kitörni vágyó nevetést.
-Te hogy kerülsz ide? És hol van az apám?-kérdetem megszabadulva az előbbi zavaró, felesleges gondolatoktól.
-Mindig is idetartoztam, veled egyetemben. Ha jól emlékszem pontos felvilágosítást adtam, hogy verd ki a csökönyös fejedből az apád haszontalan emlékeit.-rendes élethelyzetben elengedem a fülem mellett a bunkó beszólást, de most támadásba lendültem.
-Miért tenném? Mellesleg te vagy az utolsó, akinek a tanácsaira hallgatni fogok.
-Helyes vagy, ha dühös vagy, szivi.-csücsörített a szájával.
-Ne nevezz így!-kiabáltam rá.
-Jó Noel, itt az ideje, hogy befogd azt a nagy szádat.-nézett rá mérgesen Hope.
-Szóval mesélj el mindent a családodról, amit tudsz.-kérte békülékenyen.
-Nem tudom mit akartok tudni, egy teljesen átlagos család vagyunk... Voltunk, három nappal ezelőttig-feleltem halkan. Ettől e perctől kezdve fogtam csak fel igazán, hogy sosem lehetünk átlagos család. Már nem.
-Tehát még titkolják.-jegyezte meg szárazon az egyik lány.
-Mit titkolnak?-kérdeztem meglepetten.
-Azt, hogy te és a testvéreid is szenitor klán elkötelezett tagjai vagytok.-szólalt meg ismét Noel.
-Mi az a szenitor klán és hogy kerültünk bele?-mindenki rosszalló pillantást vetett Noelre, mire ő csak megvonta a vállát és elégedett mosolyra húzódott a szája, hogy ismét keresztbe tehetett a többiek terveinek. Hope megint megjutalmazta egy gyilkos pillantással, majd leült mellém és mély lélegzetet vett, mintha a Mount Everestet akarta volna egy szusszal megmászni.
-A szenitorok a legősibb "szekta", akiket számon tartanak. Nem vetekszik a hírnevünk a vámpírokéval vagy  tündérekével, de nagyobb hatalommal bírunk valamennyi varázslénynél. Ez biztos hideg zuhanyként ér most, főleg ilyen megpróbáltatások után, de muszáj tudnod róla, vagyis rólunk. Varázserőt birtoklunk, amit a változatosság kedvéért a rosszak oldalán kamatoztatunk. Egyenlőre nem mondunk többet, -itt jelentőségteljes pillantást vetett Noelre - mert nem akarjuk a frászt hozni rád.- meglepetten, talán rémülten hallgattam a szavait, de csak a gyanúmat igazolták. Tudtam, hogy léteznek a szenitorok, mert a nagyapám mindig ilyen bolondságokkal tömte  a fejemet, de nem hittem el a szavait, afféle öregkori hóbortnak tartottam. Mégis lehetetlennek hatott.
-Tegyük fel, hogy elhiszem, de hol a bizonyíték, azon kívül, hogy Hope meggyógyított? Mióta tartozunk ide?- kérdeztem a legközönségesebb hangomon, mert nem akartam, hogy megtudják a belső érzelmeimet. Apa megtanított rá, hogy soha nem mutathatjuk ki a valódi érzelmeinket, azoknak, akik egy kis veszélyt is jelenthetnek ránk, mert a fegyvert adhatjuk a kezükbe, hogy ránk mérjék az utolsó mindent elsöprő csapást.
-Nem hisz nekünk-suttogta remény vesztetten egy lány.
-Akkor tartsunk neki bemutatót.-vetette fel Noel.
-Ez nem jó ötlet.-dorgálta csöndesen Hope.
-Csak figyelj! Szivi, nézd a kezemet.-maga elé tartotta a tenyerét és lehunyta szemeit. Erősen koncentrált, mert a homloka mély ráncokba szaladt. Az ég felé néző kezeiben egy holló körvonalai rajzolódtak ki. A körvonalakat kitöltötte a fekete füst, amit Noel simogató mozdulatokkal ragasztott rá a holló testére. A füst tollakká alakult és fényesen simultak az áramvonalas testre. Megjelent a fekete kristályként ragyogó szem, a csőre hegyes vonala is testet öltött, végül a hosszú karmai Noel ujjára kulcsolódtak. Finom kis lába megremegett, elrugaszkodott és a levegőbe emelkedett. Foglyul ejtette a tekintetemet a szénfekete törékeny madár test. A holló pár erőteljes szárnycsapással átszelte a köztünk húzódó légréteget és a mellkasomba csapódott. Az erő, amivel belém csapódott elterített a furgon durva szőnyegén. A furgonban minden szempár a rángatózó testemre tapadt, égetett a súlyuk. De nem sokáig kellett szenvednem az érzéstől, mert egy sátáni erő vette át a vérem szerepét és áramlott tovább a vénáimban. Minden sejtemben érzékeltem a gonoszság felemelő érzését. A szemem előtt megjelent a családom, ahogyan vacsoráznak, hármasban. Anya, Will és Becca. Hallottam a beszélgetés foszlányokat, ahogy apa halálát vitatják meg rezzenéstelen arccal, rólam is ejtettek el pár kósza mondatot. Pontosabban a titokba való beavatásomról, amivel elkéstek, mert már elvégezték helyettük a piszkos munkát. A családom, vagyis akiket eddig annak hittem fekete ködként szétrobbantak és a nagyi képe úszott a látóterembe. Fojtottan ejtette ki a szavakat a hulla színű ajkain keresztül, mintha minden szó belülről égetné, kínozná. "Nem bízhatsz senkiben. A családod elől menekülj. Átvertek. Keresd meg apád levelét és olvasd el. Erről a levélről soha senkinek ne tegyél említést, mert veszélybe sodorhatod magad. Ott mindenre választ találsz. Ne felejtsd akikben eddig bíztál, nagyobb hazudozók, mint akiket hazugnak véltél. Az elrablóid a megmentőid. A családod a halálod. Ne keress, a te érdekedben! Örökké szeretni foglak!" A szavai a tudatomba égtek. Gondolatban válaszoltam neki. Rendben, nagyi, bízom benned. A nagyim, az utolsó mentsváram eltűnt és újra a furgon ismerős teteje sejlett fel a szemem előtt. Végre összeállt a kép, Szenitor vagyok. A tudás bódító ereje lepte el az agyamat. Ismét kinyitottam a szemem, láttam a csodálkozó szemeket és a tátott szájakat. A testemet különös fekete burok vette körbe. Elképzeltem, hogy a kezemben megjelenik egy csomópont, ami odavonzza a derengő ködből álló burkom minden molekuláját és eltűnik valahova a világegyetem végtelenjében. Hiába csak képzeltem, minden erőfeszítés nélkül eltűnt a füst pontosan úgy ahogyan képzeltem. Felültem, és csak ekkor vettem észre, hogy a kötelek a csuklóimról és a bokáimról szenes cafatokként hevernek a padlón.
-Azt hiszem megértettem.
-Nem, nem érthettél meg semmit, szivi. Én csak egy hollót küldtem feléd, hogy az orrod előtt fekete rózsává alakuljon. De te élő porszívóként magadba szippantottad, megrázkódott a tested és lángba borultál, majd a lángok fekete füstje körbe vett, mint egy ruha és pár másodperc múlva eltüntetted.-mondta jeges hangon Noel.
-Ilyen sosem történik friss szenitorokkal. Évekig kellene tanulnod az erő fortélyainak elsajátításához és meg kellett volna ijedned a hollótól nem bekebelezned.-sorolta Hope.
-Ha utána olvasunk a legendákban, említést tesznek bizonyos rendkívüli erővel bíró szenitorokról.-közölte monoton hangon egy fiú.
-Pont olyan vagy, mint Noel. Sötétszőke haj, ami eltér a szenitorok barna vagy fekete hajszínétől. Rendkívüli erővel bírtok. Gyorsan fejlődtök, gyógyultok. Végül, pedig Noel is hasonló mutatvánnyal fedte fel rejtett erejét a rend előtt.-mondta az egyik lány.
-Parker, Jasmine verjétek ki ezt a beteges feltételezést a fejetekből. Lehet, hogy hasonlítanak, de nem reagáltak egymás közelségében, tehát nem alkothatnak egy párt.-teremtette le a két megszeppent tagot Hope. Parker Jasmine mellé lépett és szerelemmel fűtve simogatta Jasmine hátát.
-Várj. Mi ez a reagálás? Nem hiszem, hogy társkereső műsorba jelentkeztem volna.-közöltem sértetten.
-Noel, miért nem ellenkezel?-kérdezte gyanakvó, számon kérő hangnemben Hope, figyelmen kívül hagyva a beszólásomat.
-Hát, nem mondhatom, hogy közömbös volt.-felelte Noel, azzal a nagyképű öntelt mosolyával, amire csak ő képes.
-Reagált?-kérdezte mindenki egyszerre.
-Azt hiszem, de nem vagyok benne biztos, mert minden hormonnal fűtött tinilány reagál erre a dögös testre.-pajzán vigyorra húzódtak mesteri ajkai.
-Én tuti, hogy nem reagáltam rád! És nem vagyok holmi elcsépelt Noel rajongó lányokból álló csoport tagja, soha nem is leszek!-kiabáltam rá.
-Tudom, szivi. Játszhatod a megközelíthetetlent, de úgyis tudom mi jár a csinos kis fejecskédben.-dünnyögte gunyoros hangon.
-Seggfej!-feleltem.
-Reagált vagy sem?-üvöltötte Hope megszakítva a szópárbajunkat.

Folytatása következik
VW