4. Fejezet

Sziasztok Hazug Nemzedék olvasók, arra gondoltam, hogy egy horror-thriller blognál alapvető, hogy különleges megjelenítést kapjon az, oly sok misztikus, ijesztő történettel körbe szőtt péntek 13. Ezért meglepetés résszel érkeztem, sajnos nem 13 a fejezet szám, de garantálom, hogy lesznek ebben a fejezetben is sorsfordító csavarok. Az eddigi részeket, részben mentesítettem a romantikától, de most behoztam a lemaradást. Jó olvasást! 

- Súlyos ízlés problémákkal rendelkezik, mert erre az isteneket megszégyenítő testre nem reagált.-felháborodást színlelt és megvetően csóválta a fejét. Hope láthatóan megkönnyebbült, bár nem tudom mi a baj azzal,ha reagálok? De láthatóan elég nagy súlya van, mert Noel letagadta. Hazudott. Ezt abból tudtam, hogy ha nem reagáltam volna, akkor Hope első, pusztán feltételezését hevesen tagadta volna. Habozott,ami a lehetőségek mérlegelését sejteti. Vagyis inkább nem említette a barátai előtt, hogy ÉN reagáltam, akármit is jelentsen. Hope torokköszörülése szakított ki az eleinte bánatos gondolatokból, amelyek átcsaptak dühösekbe Noel képének láttán.

- Nem vagy éhes? - kérdezte gyengéden. Ha egy rajzfilmben szerepeltünk volna akkor ebben a pillanatban egy villanykörte képe villant volna fel a fejem felett. Itt a szökési lehetőségem.

- De. - vágtam rá a kelleténél hevesebben.

- Örülök, hogy nem ment el az étvágyad a történtek után. Viszont a kórházi köpenyedben nem jöhetsz velünk, mert elég nagy feltűnést keltenénk. - bánatosan lehajtottam a fejem, elvesztettem a meneküléshez vezető utolsó remény szálamat is.

- Menjetek el enni, mi pedig vigyázunk Bonnival a szökevényre. Ti pedig hozhattok nekünk kaját,amikor visszajöttök. - mondta Noel.. Hope gyanúsan méregetett minket, de a gyanakvási vágya behódolt az éhségének. Kinyitották a furgon ajtaját és a hold fénye szakította meg a LED lámpák okozta kábulatomat. Felpezsdült bennem az adrenalin részegítő ereje. El kel menekülnöm, minél hamarabb.

- Bonnie Brewster vagyok. - egy tetovált kéz nyúlt az irányomba. Elfogadtam, bátortalanul megráztam a határozott kezet. Felpillantottam Bonnie arcára. Szép, nőies, ártatlan vonásait piercingek sorával bolondította meg. A haja végét mély kék színűre festette, tökéletes kontrasztként a fekete alapszínéhez. Sápadt arcát ördögi erővel szállta meg a hajszálakból álló sötét keret. Karjait millió kicsiny motívum díszítette. Fekete futónadrágot, fekete futó cipőt és kapucnis pulcsit viselt. Hétköznapi valója természet felettinek hatott.

- Olivia vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. - mondtam csendesen.

- Nincs időnk formalitásokra, szivi. - suttogta a fülembe Noel. Döbbenten fordultam szembe vele.

- Ne nevezz így! - szűrtem a fogaim között.

- Igaza van. Szimpatikusnak tűnsz. Segítek nektek. - nézett Bonnie jelentőségteljesen Noelre.

- Köszi, lekötelezel. - Noel, amióta ismerem most először maradéktalanul

őszinte volt.

- Tudtam, mielőtt kinyitottad a szádat, hogy hazugsággal szereled le Hope-ot, de okos lány, legfeljebb egy hetetek lesz bujkálni.

- Miről van szó? - kotyogtam bele a nagyok dolgába jelentéktelen tárgyként, akiről éppen tárgyaltak.

- Pofa be és tűnés! - kiabált Bonnie. A dühtől kidagadtak az erek a halántékán.

- Igaza van, szivi. Majd jelentkezem. - végszóként Noel megfogta a derekamat és rádobott a vállára, mint egy emberi zsákot. Kinyitotta a furgon ajtaját és kiugrott velem a kemény betonra. Mérlegeltem a lehetőségeimet és a sikítás a fekete listámon szerepelt, mert a többi szenitor felfigyelt volna a hangra, elkaptak volna és ugyan oda jutottam volna, mint ahonnan megszöktem, túl sok a volna, biztos terv kellett, ezért hagytam, hogy Noel elcipeljen, ameddig csak akar, mert egy szenitort könnyeben átverek, mint kilencet. Noel a parkolóból az erdő felé vette az irányt. Finoman végigcsúsztatott az izmos testén és letett a földre. A lábujjaim megérezték a fű selymes tapintását és a talaj dermesztő ölelését. Az ajkainkat pár centiméternyi légréteg választotta el , legszívesebben megszakítottam volna ezt a kínzó távolságot, de nem szerethettem bele a bunkó ellenségembe és legfőképpen nem hódolhattam be az akaratának.

- Hova menjünk, szivi? - kérdezte zihálva.

- Veled sehova. - közöltem tényként és mezítláb gyalogoltam a szúrós gallyakon, a hideg köveken és csörgő leveleken a nagyszüleim háza felé. A nagyszüleim egy évvel ezelőtt meghaltak, azóta üresen állt a ház a Kirshen erdőben. Egy erdő volt csak Darkskyban (a városunkban), az is a mi tulajdonunkban állt évszázadok óta. Miután a nagyszüleim meghaltak, az apám mély letargiába esett, soha nem dolgozta fel a szülei elvesztését. Ez jó rejtekhelynek tűnt, csendes biztonságos és a családomon kívül senki sem tud róla.

- Ne csináld, szivi. Nem hagyhatlak egyedül. - futott utánam Noel. Nem törődtem vele, megszaporáztam a lépteimet és tovább haladtam. Pár méter után Noel a karjába emelt és neki döntött egy fa érdes törzsének .

- Mit akarsz? - kérdeztem ficeregve. Rugdostam a lábaimmal, de még közelebb lépett és a lábaival elzárta a lábaim elől a mozgás lehetőségét.

- Elmondani neked egy világrengető titkot, ami megváltoztatja az életedet, de az enyémet is. De nem ezen a helyen, mert könnyen a nyomunkra akadhatnak a többiek. - suttogta Noel. Meleg leheletét a számon éreztem, finom parfümje szinte simogatta az arcomat és az orromat. Örökre itt maradtam volna vele ebben a helyzetben, de Noel még közelebb hajolt a fülemhez, visszatartottam az akadozó lélegzetemet.

- Szivi, látom a piszkos gondolataidat a fejedben, előttem nincs titkod. Merre menjünk a nagyidék házához?

- Mekkora szemét vagy! - mellkason ütöttem és ellöktem. Ismét célba vettem a házunkat és Noel hangosan röhögve követett. Pár lépés után éles fájdalom lepte el a testemet, a szememet összeszorítottam, a földre zuhantam és a kezeimet a jéghideg vértől nyirkos lábfejemre tapasztottam. Noel riadtan rogyott le mellém, lefejtette vér áztatta ujjaimat a vágásról.

- Semmi baj! Segítek, mindjárt jobb lesz. - ismét a karjában hevertem, mint egy összetört virágszál. A percek teltek, a kezem rátalált Noel mellkasára, finoman markoltam rajta a pulcsit. Néha lenézett rám és aggodalom tükröződött átható tekintetében. Megérkeztünk a házhoz. A veranda gerendáit átszőtték a vadrózsa elvadult hajtásai. A falevelek beborították a nagyim régi kertjének a helyét. Könnyek szöktek a szemembe. A nagyszüleim háza a legrosszabb állapotban álldogált éveken át egyedül az erdő közepén. Noel fellépett velem a nyikorgó verandára, ügyetlenkedve megtalálta a kilincset és benyitott, nem nyílt ki az ajtó, de a kezéből fekete füst tört elő, nekicsapódott az ajtónak és a zár apró darabokra robbant. Benyitott. A háznak poros, halott szaga volt. Pókhálók lengedeztek az ajtók sarkaiban, minden tárgyat vastagon beborított a kosz. Noel bevitt a napaliba, letett a poros kanapéra, egy csettintéssel kinyitotta a fiókokat és gyertyák repültek ki a fiókból a kis asztalra, ahol egy cukortartóban nagyapám kedvenc édességei avasodtak, mellette a nagyim vázájában egy elszáradt virág kókadozott. Noel nem hagyott több időt a nézelődésemre, mert a kezébe vette a lábamat és a puha pulcsijával finoman letörölte a csordogáló véremet. Az ujjaival végigsimított a vágáson, a sérült szövetek ismét megtalálták párjaikat és újra egyesültek ellökve a közöttük tátongó űrt. Noel ujjai a kelleténél tovább köröztek a lábfejemen, tekintete összekapcsolódott az enyémmel és közelebb hajolt. Alig párcenti választotta el az orrunkat.

- Köszönöm. - törtem meg a sokat ígérő csendet.

- Mit, szivi? - kérdezte, közelebb hajolva. Két centi távolság.

- Mindent. - suttogtam. Nem tudtam kifejteni, mert a tarkómra csúsztatta a kezét és átszelte a közöttünk hidaló sekély távolságot. Eleinte puhán, ártatlanul ízlelgettük egymás száját, de, mintha csak egy kapcsoló billent volna át, felfokozódott a feszültség. Pár pillanat alatt az ölébe rántott és a csókunk hevesebbé, elmélyültebbé vált. Beletúrtam a hajába, ő felhúzta a köpenyt az ölembe és finoman becsúsztatta alá a kezét, a hasamra tette. Mocorogtam a combjain, ez felbátorította a kíváncsiságát és hagyta a kezét rátalálni minden porcikámra. Felcsúsztatta a kalandor ujjait a hátamon, megszakította a csókunkat, de csak addig, amíg lerángatta rólam a kórházi köpenyt. szerencsére még a kórházban felvettem a fehérneműimet, amiket anya hozott a látogatásukkor. Újra rátapasztotta a száját a számra. A mellkasára tettem a tenyereimet és eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám, kék szeme elsötétült az intim pillanatoktól. Örültem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Halványan elmosolyodtam.

- Volna még mit tanulnod, cicafiú. - súgtam, felálltam az öléből és elindultam a lécső irányába. A tekintete lyukat fúrt a hátamba. A lehető legvonzóbb járásommal felsétáltam a lépcsőn, megfordultam a leesett állú srác felé puszit küldtem, kacsintással tálalva. Beléptem a nagyszüleim hálószobájába. Megcsaptak az emlékek örvénylő áradatai. Éreztem a jellegzetes pipa és süti illatot. A szobájuk egyszerű volt és koszos. Az ajtóval szemben egy hatalmas ágy terpeszkedett. Sötét fából készült, vörös takaró és fehér párnák emelték ki az ágy tekintélyét. Az ágy két oldalán két ablak nyílt a kint uralkodó sötétség világára. A szobában körben bútorok helyezkedtek el. A szobából két ajtó nyílt, egy a gardrób szobába és egy a fürdőszobába. Végig sétáltam a recsegő fapadlón és benyitottam a gardróbba. Bent tornyokban sorakoztak a nagyszüleim ruhái. Tragikus volt látni, hogy két ember, akiket ennyire szerettem itt hagytak egy életet és soha nem térnek vissza, hogy maguk mögött hagyták a világot, nem fogják rendbe tenni a kertet a ház körül, nagyapa nem javítja meg a verandát , nagymama nem süt többet csokis kekszet, nem eszik meg a cukortartóban álló süteményeket, nem hordják többet ezeket a végtelen szeretetet hirdető ruhadarabokat, nem alszanak többet az ágyukban és sosem fognak visszatérni hozzám. Nem tehetik, mert halottak. Magamhoz öleltem nagyapa kedvenc flanel ingét, felvettem nagyi egyik csipke hálóingét és visszacsoszogtam, szipogva a hatalmas ágyhoz. Bebújtam a takaró alá és belezokogtam minden bánatomat nagyapa ingébe. Egy idő után csípős hideg levegő törte meg a gyász szertartásomat. Bedagadt szemeimmel felnéztem Noelre. Nem volt erőm kizavarni, hagytam, hogy befeküdjön az ágyba. Elhúzódtam és magzatpózban elmerültem a lelkem sötét bugyraiban, még a REM fázisomban egy kar ölelt magához és simogatta a hajamat...

Folytatása következik
VW