* * *
Kinyitottam a szemem. Körülöttem minden sötétségben úszott, megéreztem a véremet a számban. Az álmom játszódott le a szemem előtt, szinte kísérteties volt a hasonlóság, kivéve persze, hogy nem rám lőttek, hanem baleseteztünk, mármint ha balesetnek lehet nevezni, azt amikor a saját apád "a védelmed érdekében" belehajt egy másik kocsiba.
Felültem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a remegő végtagjaimat, amelyeket több helyen zúzódások, sebek és száradt vér foltok díszítettek. Mérhetetlen, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Odatapasztottam a kezeimet, de ez a fájdalom belülről mardosott.
Nem teljesen voltam tisztában, azzal, hogy hol vagyok. Mélyről derengett a pillanat, amikor a semmiből feltűntek a látóhatáromon a fényszórók, és végzetes sebességgel közeledtek. Egyedül éreztem magam, mert egyedül is voltam, leszámítva apámat, aki megpróbált megölni. Hiába haragudtam rá ebben a nehéz pillanatban, sejt szintről nem tudtam kiirtani az iránta érzett szeretetemet, és nem hagyhattam magára, mert lehet, hogy súlyos belső vérzése van, vagy bármilyen halálos kimenetelű sérülése, nem hagyhatom, hogy a dühöm miatt szenvedni hagyjam. Felálltam, tettem pár bizonytalan lépést. Borzalmas látvány tárult elém. A kocsink fejjel lefelé hevert az úttesten, akár egy kis autó, amikkel a kis srácok játszanak. Közelebb lépdeltem, lehajoltam, közben elfojtottam egy halk sikolyba fulladó káromkodást, amivel a bordáimba szúró fájdalmat illettem. Benéztem az ablakon, de senkit nem találtam, ami rettenetes módon fura megkönnyebbüléssel árasztott el, mert nem találtam sem holtestet, sem egy összetört emberi roncsot, aki valaha az apám volt. Nem tudom hogyan reagáltam volna, de örülök, hogy nem kellett kitapasztalnom a stressz reakciómat. Vérnyomokat vettem észre a sötét úton, és követtem őket, kikerültem pár szétszóródott egykori alkatrészt, pár letört fagallyat, de a nyomoknak pár méter után végük szakadt. Csengett a fülem, a szemem megtelt könnyekkel az agyam összezavarodott és a szívem kihagyott pár ütemet. Ha nem találom meg, és nem látják el, akkor elveszíthetem. de ne csak én veszíteném el...A családom is, az anyám, a testvéreim, a nagyszüleim. A mély gondolataim között, amik az otthon körül keringtek, zajra lettem figyelmes a fejre állt autónk irányából. Óvatosan megfordultam, de egy villám gyors suhanás kíséretében a földön találtam magam, csak a fejem hangos találkozása a hideg, durva betonnal ébresztett rá arra, hogy fellöktek. Nem igazán törődtem a fájdalommal, mert a félelem elnyomta minden érzékemet. Az alak nesztelenül közeledett, sikolyra nyitottam a számat, de két hatalmas lépéssel mellettem termett és betemette a kezével a számat. Vergődtem, az egyik kezét a számon tartotta, a másik kezén támaszkodott, ezért felém emelkedett, és rám feküdt, próbáltam lelökni magamról, de csak éles fájdalmakat okoztam magamnak. A szemem előtt minden elsötétedett egy pillanatra, de ne vettem le a szemem a fogva tartómról. Közelebb hajolt, szinte összeért a szánk, de csak egy halk utasítást, adott a tudtomra:
-Felejts el mindent, ami ma este történt, erről nem beszélhetsz senkinek, mert a veszélybe fogsz kerülni. Ha megkérdezik mi történt veled, akkor elmeséled, hogy miközben vezettél egy teljesen néptelen úton egy szarvas ugrott eléd, félre rántottad a kormányt és egy fának csapódtál. Érthető voltam?-a keze még mindig a számon időzött, ezért szavak helyett bólogattam. Valamire nagyon koncentrálhattam, vagy a félelmeim nyomták el az érzelmeimet, mert egy velem egy idős srác feküdt rajtam, aki versenyre kelhetett volna a világ legszexibb címért. Az arccsontja éles és markáns volt, a szemei kéken ragyogtak, akár a gyémántok, de volt bennük valami ördögi, ami megmagyarázhatatlanul emlékeztetett valamire. A szája pedig olyan művészi volt, hogy szinte beleszédültem a gondolatba, hogy milyen lenne vele egy kellemesebb helyzetben csókolózni. A haja kócosan lógott a homlokába, a sötétben nem láttam pontosan milyen színű, de fogadni mertem volna, hogy sötét szőke, és persze bármit megadtam volna, hogy beletúrhassak... De a fenébe is, ez a srác most próbált rávenni, hogy fogjam be a számat a balesetünket illetően. Ismét a szemébe néztem, miután jól az eszembe véstem azoknak a mesteri csókkirály ajkaknak a képeit. A szeme ha lehet ilyet mondani, most még gonoszkásabban csillogtak az eddiginél, az egyik szemöldökét megemelte, a szája sarkában pedig egy öntelt mosoly bujkált. Még közelebb hajolt, de most a fülem mellé került a szája.
-Tudom mire gondolsz, cicus. De erre most nincs idő, majd a következő találkozásunknál. Ne aggódj nem kell sokat várnod, hogy újra láthasd ezeket a mesteri csókkirály ajkakat. - pislogás nélkül meredtem a levegőbe, talán percek teltek el, azóta, hogy eltűnt, de lehet hogy egy óra is eltelt. Arra eszméltem fel a kábulatomból, hogy a fájdalom visszaköltözött a bordáimba, de most a testem minden porcikája fájt lökéstől, amit az a szemétláda okozott. Annyi erőm sem maradt, hogy ülő helyzetbe kényszerítsem magam. A szemem megakadt egy ismerős tárgyon. A telefonomon. Ott hevert alig pár méterre tőlem, a hold fénye csillogott rajta. Meg kell szereznem. Csak ez a mondat zakatolt a fejemben, miközben fél könyékre emelkedtem. Nem törődve a testem kín sikoltozásaival, hasra fordultam, kinyújtottam a kezeimet, megkapaszkodtam a betonban és húztam magam a kövön. Éreztem a bőröm szakadását, ahogy egy nagyobb kő felszakította, éreztem a vérem csordogálását, éreztem a fájdalmat minden egyes kapaszkodásnál, de olyan közel volt már, hogy eszem ágában sem volt feladni. Az ujjam, a kezeim, a könyökeim vörösre színeződtek. A póló ami rajtam volt, már inkább hasonlított egy rongy darabra, mint egy ruhadarabra. Vonszoltam magam, hogy segítséget hívhassak. Ismét az életemért harcolta, a mai éjszaka folyamán másodszor. Az érzéketlen ujjaim rátaláltak a telefonomra, vakon pötyögtem be az első számot, ami eszembe jutott. Vártam, a szívem a torkomban dobogott, a vérem dübörgését, ahogy átjárja a testem, a fülemben hallottam. Minden másodperc, amit várakozással töltöttem, egyre jobban vett hatalmába a pánik. Nem sokára egy ismerős, reszelős hang csendült fel a készülékben. A hangtól, és a belőle áradó fáradságból, ami megnyugtatóan hatott rám, sokadszorra is kicsordultak a könnyeim, és minden sebemből áradó lüktető kínt, elnyomta a szívem sajgása, hogy egyszer el kell mondanom neki, hogy elvesztette az egyik legfontosabb embert, akinek az életét köszönhette.
-Halló!!!-szólt valamivel ingerültebben, a bátyám, Will.
-Én vagyok az, Olivia. Hatalmas baj történt..- a sok visszafojtott érzelemtől hangos zokogás tört ki belőlem.
-Mi történt? Hol vagy?- kérdezte sokkal éberebben.
-Nem tudom. Én...mindenhol vér van...sötét van...félek, egyedül vagyok. Kérlek, Will, segíts!- elakadtak a szavaim és átadtam a testem a zokogásnak.
-Úristen, Oli. Hol a francban vagy?-
-Baleseteztem. Félúton lehetek a tóhoz vezető úton, nem vagyok benne biztos.-felismertem az utat, amit szinte minden nyáron megtettünk a barátaimmal, hogy pár napra hátra hagyhassuk a szüleinket.
-El ne mozdulj! Mindjárt ott vagyok!-hadarta, közben hallottam, hogy kapkodva veszi fel a ruháit, és keresi a kocsi kulcsait.
-Will, én... szeretlek.-nyögtem ki, mert úgy éreztem nem sok van hátra. Előre esett a fejem, már fel sem tűnt, hogy az orromból is vér csordogál, vagy, hogy a homlokomról is vér csorog le a halántékomon.
-Basszus!! Itt ne merj hagyni! Hallod? Beszélj hozzám!! Úristen, Oli! Válaszolj!-utolsó pillanataimban tompán hallottam a bátyám káromkodásait, de elragadtak az álmaim sötét világába.
* * *
Szirénák hangjára riadtam fel, a kivételes, lidérces álmok nélküli pihenésemből. Éreztem a hátam és a lábam alatt ez erős karokat, ahogy biztonságban tartanak a levegőben. Felnéztem és a bátyám határozott arcvonásait pillantottam meg.
-Will?-kérdeztem rekedtes hangon. Will lenézett és egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőle.
-Semmi baj. Itt a segítség. Már nem eshet bajod. Azt nem hagyom.-mormolta Will, a szirénák egyre közelebb értek, de az álmaim, oly csábítóan hívogattak, hogy átadtam magam a melengető érzésnek és újra a fejem felé emelkedtek az álmok képzeletbeli felhői.
* * *
Felébredtem és a végtelen fehérségben találtam magam. Távolról gépek sípolását hallottam. Párszor pislogtam és a szemem hozzászokott az erős lámpák fényéhez. Egy kórházi szoba körvonalai rajzolódtak ki a kómás szemeim előtt. Sok virágot, lufit és plüssállatot pillantottam meg az egyik sarokban, de a szoba ezeken kívül, szinte teljesen üres volt. Megéreztem, hogy valaki óvatosan tartja bekötözött kezemet. Megmozdítottam a hatalmas tenyerekben az apró fehér kötéssel burkolt kezemet. Will nézett fel rám, de a szokásosnál sokkal rosszabbul festett. Az égszínkék szemei, most nem ragyogtak, karikák húzódtak a tökéletes arcán. Fel keltettem éjszaka, de biztos voltam benne, hogy több napnyi álmatlanság okozta az árulkodó jeleket. A haja kócos volt, mert kétségbeesésében több milliószor beletúrhatott a hétköznapokban tökéletesen beállított hajába. Testtartása megereszkedett, de a felismerés pillanatában kihúzta magát, elmosolyodott felállt és megölelt. Ez a pillanat éveket fiatalított rajta. Magam előtt láttam, a pár évvel ezelőtti Willt, amikor eltörtem a lábam egy edzésemen és mindennap itt virrasztott mellettem. Akkor is ezt az átalakulást láthattam másodpercek leforgása alatt. Nem foglalkoztam a zavaró gondolatokkal, csak örültem a megnyugtató pillanatnak.
-Mióta fekszek itt?-kérdeztem halkan.
-3 napja.
-3 napja?! Azóta őrzöd az ágyamat? -kérdeztem meglepetten.
-Igen. Anya és Becca is itt vannak, de lementek kávéért.-felelte nyugodtan. Pár percig néma csend feszült közöttünk.
-Emlékszel rá mi történt?-kérdezte, olyan halkan, hogy azt hittem csak a fülem tréfált velem. Nem válaszoltam azonnal, mert végig akartam gondolni, mit mondhatok el és mit nem. Sorra peregtek le előttem az események, akár egy homokóra szemcséi. Láttam, ahogy apa félre rántja a kormányt, megjelent a szemem előtt a sötét alak, aki minden bizonnyal olvasott a gondolataimban. Ha összerakom a kirakós darabkáit minden köd elpárolog és a megoldás hatalmas nyilakkal kivilágítva lebeg lelki szemeim előtt. El akarnak tenni láb alól, de túl éltem és az alak is utalt rá, hogy csak most kezdődött a hajsza. Vagy paranoiás vagyok, vagy igaz az elméletem. Csak egy dolgot kell kiderítenem, hogy: Miért? Elöntött az adrenalin édes, részegítő érzés, mert egyetlen papír darab kellett a képlet megoldásához. A levél. Az, amit apám kalligrafikus kézírásával címeztek nekem.
-Igen. Egy szarvas ugrott az útra és elrántottam a kormányt.-hazudnom kellett, mert úgy gondoltam, azzal védem meg a szeretteimet, ha a tudatlanság védelmében hagyom őket. És egy rejtett részem hitt az alaknak, mert rengeteg alkalma lett volna megölni, vagy átadni azoknak, akik meg akarnak ölni. De valamilyen csoda folytán nem tette. Ez szimpátiát ébresztett bennem.
-Mit kerestél éjszaka teljesen egyedül útban a tóhoz?
-Rosszat álmodtam és ki akartam szellőztetni a fejem a zavaró gondolatoktól. Mindig a tóhoz megyek, ha valami felkavar.
-Felébredtél?-kérdezte, de inkább magának mondta meggyőzésképpen.
-Igen.-válaszoltam, bár felesleges volt, mert a kis szőkeség odaszaladt az ágyam széléhez, szemben Willel és apró puszikkal és ölelésekkel borította be megzúzódott arcomat. Végig néztem a húgomon. Ugyan olyan volt, mint általában, de látszott rajta, hogy megviselte ez a 3 nap. A szőke haja körbeölelte apró arcát. Hatalmas kék szemei úgy csillogtak, mint a tenger, amikor megtörik rajta a napfény. Szája fülig érő mosolyba húzódott. Ő a családunk csodája, mert olyan akár egy tündér, aki most lépett ki a mesék világából közénk a sötét világba, hogy ragyogásával megmutassa az eltévedt embereknek a helyes utat és ragyogó mosolyával örömöt csaljon a legszomorúbb emberek legszürkébb napjaiba.
-Örülök, hogy újra itt vagy velünk, mármint nem mintha elmentél volna, de...-a mindig összeszedett, rendezett, komoly anyukám küszködött a szavakkal. Soha nem fordult még elő vele ilyen, de tudtam, hogy ez az aggódásának a jele. Szőke haját, amit mindhárman örököltünk, szoros kontyba csavarva viselte. Határozott, ellent mondást nem tűrő átható pillantása, most ellágyult és elhomályosodott. Mindig egy vonalba préselt szája, most apró mosolyt rejtett. Éreztem a belőle áradó félelmet, amit nem akart kimutatni sem Will, sem Becca előtt, de legfőképpen nem előttem. A könnycseppek ostroma megint megrohamozott. Sokáig beszélgettünk, de pihenésre volt szükségük és nekem is. A nővér hosszas egyezkedések árán kitessékelte őket.
* * *
Feküdtem. Egy fehér takarót tekertem magamra, hogy mentsem a testemet a hideggel szemben. Fáztam, de apró izzadság cseppek gyülekeztek a homlokomon. Sötétbe temetkezett a szobám, a minden telemésztő tudatlanságba, mert nem tudtam kik vagy mik bujkálhatnak ott, vagy mit csinálhatnak éppen. Valaki vad hangon suttogta a nevemet. odakaptam a fejem és egy fekete kéz nyúlt ki a sötétségből. Sikítottam, hogy meghalljanak, vártam, hogy az ügyeletes nővér dugja be a fejét az ajtómon, de senki nem jött. Hangosabban sikítottam, de csak a kezek száma növekedett. Lefogtak, lehúztak az ágyról, tépték a ruhámat. Az ujjaimat belemélyesztettem az ágyamba. Hánykolódtam a szorító kezek között, de nem tudtam kiszabadulni. A kezemmel kiszakítottam a párnámat, toll felhő repült a magasba. Még mélyebbre húztak a sötétségbe. Mielőtt végleg elnyelhetett volna, egy arc jelent meg előttem. Egy arc az iskolámból, az ebédlőmből, ahol nap, mint nap látom, de mielőtt névhez kapcsolhattam volna, vagy felismerhettem volna az álombeli arcot, felpattantak a szemhéjaim. Körbenéztem és egy apró mozzanatot láttam a sarokban. Feljebb húztam a takarómat, de késő volt, mert az arc, most már testtel együtt ott állt előttem. De nem volt egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése