Dobbanás. Két dobbanás. Az éltető
vér újra áramlani kezdett az összeszűkült vénáimban, utat tört magának és
minden szervembe életet pumpált. A tüdőm levegő után sikított. A szám
engedelmesen kitárult és magamba szívtam a hideg, szinte fagyos levegőt.
Perzselt az útja mentén, szinte elégette a sejtjeimet, de a tüdőm mohón
befogadta. Az agyamban képek sorozata villant fel, a rég elfeledett emlékektől
a jövőmet kísérő képekig. Mintha ismét egy rettenetes álomban lettem volna,
elfedték a józan gondolkodásomat és csak a kegyetlen félelem maradt a remegő
csontjaimban. Változtass vagy nem éled
túl ezt a véget nem érő tusát! Csak ez a gondolat zakatolt az összeomlott
elmémben. Ha eddig betartottam a szabályokat, most megszegem őket az életem
reményében. Véget nem érő mantraként ismételgettem a fejemben megfogalmazódó mondatot.
Halk hangok szűrődtek el a tudatomig.
- Megöltem? Érted? Ez
felfoghatatlan. – Noel hangja megremegett minden szónál.
- Szenitor. Nem halhat meg. Adj
neki egy kis időt. A frászt hozod rám ezzel a járkálással. – Hope szavai mögött
ki nem mondott félelem és düh csengett.
- Hopenak igaza van. Nem haltam
meg, még nem. Több kell ahhoz, hogy elpusztíthassanak. – a hangom jegesen
csengett. A szemeim hozzá szoktak a sötéthez és megláttam a kirajzolódó
alakokat. Riadt szuszogások szakították meg a néma csendet.
- Te élsz? – kérdezte
hisztérikusan Noel.
- Mint hallod. Hope kérhetek egy
pohár vizet? – közönyt színleltem és hálás voltam a sötétségért, amiért
elrejtette a remegő testemet.
- Persze. – tétován felállt és
kisétált a helyiségből.
- Sajnálom. Annyira sajnálom,
Olivia. Jobban kellett volna vigyáznom rád.
- Fogd be, kérlek és menj el. –
dühösen förmedtem a kétségbeesett Noelre.
- Hogy mondod?
- Jól hallottad. Soha többé nem
akarlak látni. – szinte köptem az utolsó szavakat.
- Haragszol rám?
- Igen, ha eddig nem tűnt volna
fel.
- Miért? – kérdezte sértetten.
- Ha eddig nem lett volna
egyértelmű, akkor szívesen felvilágosítalak. Nem felejtettem el a Tiffany
ügyet, többek között, de a szőke nőcit sem a bárból. Ha ez nem volna elég indok
én, miattad kockáztattam az életemet, sőt meg is haltam érted. Egy olyan
alakért, aki egy szemrebbenés nélkül ott hagyott egy másik nőért, tény, hogy én
léptem először Codyval, de ha a sértett egód fényezése helyett, leültél volna
velem megbeszélni az ügyet, hogy miért nem zártad le a „kapcsolatodat” az után,
hogy megismertél….
- Mit számított volna? Nem
akartál végig hallgatni és nem volt gyomrom végig nézni, a szex jeleneteteket…-
kiabálva fojtottam el a szavait.
- Mit képzelsz te rólam? Takaródj
a nagyszüleim házából! Sosem kértem a véleményedből és ezek után sem fogok.
Soha többet ne keress meg, nem akarok tudni a létezésedről. – nyomatékul a
láthatatlan hatalmammal tuszkoltam ki a tehetetlen Noelt. Összecsaptam a
tenyereimet és mintha koszos munkát végeztem volna leporoltam a kihűlt
tenyeremet.
- Hát itt meg mi a fene történt?
– Hope egy pohár vízzel álldogált a nappali ajtajában.
- Eltüntettem egy nem kívánatos
szemetet az életemből. – nyugodtan ejtettem ki a sérelmeket, mert a dühöm Noel
iránt szertefoszlott, mint a vihar után a felhők az égen.
- Biztos vagy benne, hogy jó
döntés volt? – kételkedett a döntésemben.
- Az életemnél is biztosabb. –
viccesnek szántam a beszólást, de Hope némán meredt rám.
- Megijesztettél, de a látszat
miatt fent kell tartanom a kemény álcámat.
- Sajnálom. Ki ölt meg? –
kérdeztem, mielőtt rádöbbentem volna a szavaim nevetséges iróniájára.
- Egy fehér szenitor.
- Mi? Azt hittem, hogy csak
fekete szenitorok léteznek.
- Ha létezik rossz, akkor jónak
is kell lennie. Ők megölhetnek minket a fehér madarak tollából készült
nyílvesszővel, de mi hasonlóképpen végezhetünk velük a fekete madarak tollával.
Más nem pusztíthat el minket, de őket a megperzseli a sötétség.
- Úgy, mint a vámpírokat a
napfény?
- Tévhit a napfény, a vámpírokat
a borostyán levelének egyik nedvéből készült ital ölheti meg. De ha a filmek
logikátlan elgondolását vesszük alapul, akkor igen.
- Léteznek vámpírok? – leragadtam
a monológ első felénél, mert rádöbbentem, hogy minden barátom, szomszédom,
minden ember tévedésben él, élt, élni fog az idők végezetéig.
- Léteznek, ahogy tündérek,
vérfarkasok, főnixek és boszorkánymesterek is.
- Ez bámulatos. – ámuldoztam az
információktól, de Hope hamar lelombozott.
- Mi vagyunk a rosszfiúk, ezért a
gyakori összecsapások elkerülhetetlenek. A vámpírok elfogadtak minket, mert
tudják, hogy egy mozdulattal végezhetünk velük, a tündérek képmutatóak, nem
bízhatunk bennük. A vérfarkasok önteltek és a fehér szenitorokkal szövetkeztek.
A főnixek túl nemesek, ezért kimaradnak a véres csatákból és csendben figyelik
a fejleményeket, míg a boszorkánymesterek a fehér szenitorok elleni bosszúvágy
miatt minket erősítenek. Minden lény fél tőlünk, mert mi uraljuk a fekete erőt.
- Ez elég komolyan hangzik.
- Nem az, majd te is bele
pillanthatsz ebbe a zűrzavaros világba, főleg úgy, hogy az iskolánk hemzseg az
erővel bíró tagoktól.
- Ha már az iskolánál tartunk,
mikor térhetek vissza?
- Holnap.
- Már holnap, de alig
gyakoroltunk. – megdöbbentem Hope határozottságától.
- Hétfő lesz és készen állsz.
- Kétlem. – suttogtam, de Hope apró
neszekre ügyelő füle észrevette a habozásom jelét.
- Bebizonyítom. – felállt a
kanapéról, ahová a mesélés közben letelepült. A szobát még mindig a sötétség
fedte be a nem kívánatos tekintetek elől. Nem okozott gondot a feketeség,
minden részletet észrevettem, ha égett volna a lámpa, vagy sütött volna a nap,
akkor sem láthattam volna tisztábban kirajzolódni a tárgyak sziluettjeit.
- Nyújtsd ki a kezed! –
összerezzentem Hope szigorú parancsán.
- Miért? – felesleges volt a
kérdés.
- Teszed, amit mondok, vagy
feladom a felesleges erőfeszítéseket. – tettem amit mondott és kinyújtottam a
karjaimat.
- Képzeld el az erőt, ahogyan
átjár, ahogy átveszi az irányítást a sejtjeid apró molekulái felett, ahogy felcserélődik
a véred a sötét erő hömpölygő folyamával, ahogy….- a szavai megszűntek, a
légzésem gyorsult és átadtam magamat a perzselő hatalomnak. Az ujjaim
bizseregtek a bennük tomboló energiától, a lábaim remegtek az izgalomtól, a
gyomrom összeszűkült és minden gondolat elrepült az elmém örvénylő feledésébe.
- Kiváló. Most koncentrálj a
téged körülölelő tárgyakra és emeld fel őket dacolva a gravitációval. –
követtem a halk utasításokat és minden nehézség nélkül láthatatlan erőbe
burkoltam a könyveket, a vázát a friss virágcsokorral, az asztalt, a párnákat
és a vizes poharat. Erősen összpontosítottam és lebegtettem őket a levegőben.
- Most finoman tedd vissza
dolgokat a helyükre. – egyetlen apró hang nélkül visszaejtettem őket a megfelelő
helyükre.
- Csak gratulálni tudok, ez a
mutatvány másoknak több hónapnyi gyakorlásba telik és gyakran nem tudják
megfelelően uralni a képességüket. – Hope elismerése ajándék volt a belül
romlásnak induló lelkemnek.
- Készen állsz, hogy szembenézz a
rád lelkesedő veszéllyel. Holnap reggel korán kelünk. Viszlát reggel. – kecses
léptekkel kivonult a helyiségből és magamra hagyott a rám nehezedő terhekkel,
amiket addig elnyomtam. Sebzetten sétáltam fel a nyikorgó lépcsőn a
rejtekhelyemre.
* * *
Egy lehetetlenül magas cipőben
botladoztam. A könnyeim marták az arcomat, erősen letöröltem őket és egy ajtó
irányába vánszorogtam. A fekete ruha tépetten lógott le a vállamról, cafatokban
húztam magam mögött a földön. Nem tudtam hova megyek, mit keresek, de csak az
ajtó lebegett a szemem előtt. Egy váratlan kemény ütés a földre terített és
kiszorította belőlem a levegőt. A szemem előtt elmosódtak a falak, a padló csak
az ajtó körvonalai maradtak élesek. A padlón csúszva húztam magamat a kijárat
felé, de a bőröm hozzá tapadt a hideg kőlapokhoz és nem engedett a haladásban.
Sikítottam, de a torkomra forrt a sikoltás. Egy bőr szíj érdes ütése szaggatta
a bőrömet. A vérem kicsordult az ütés nyomán és a padlóra csöpögött. Újabb ütés
szabdalta fel a vérző húsomat. Néma sikolyom nem hagyta el a számat, de jobban
fájt ez a bent maradt kiáltás, mint a hátamat tépkedő ostor csapásai. A
könnyeim megállíthatatlanul folytak. A vérem beterítette a padlót, de a
vergődésem miatt a bőrömre és a ruhámra tapadt a vörös nedv. A hajszálaim
csomókba tömörödtek. Tehetetlen kínomban az arcomat a karjaimat karmolásztam. Az
ütések gyorsultak és sokasodtak. A hátamon nem maradt ép felület, de a támadóm
megállás nélkül csapkodta a vértől ázott szöveteimet. Apró darabokban szakadtak
le a felhasogatott bőrszeletek. Amikor enyhültek a kínjaim, az önkívület erős
karjai magukkal akartak ragadni és én boldogan engedtem volna a csábításnak, de
a támadóm közelebb lépett és a fülembe suttogott:
- Ez jár az árulóknak. Te ribanc,
elárultad a családodat és halálra jutattad őket. – megragadta a vérben fürdött
tincseimet a tarkómnál és a vöröslő kőhöz csapta.
Lihegve ébredtem a rettenetes
álom utolsó mozzanataiból, a nap sugarai élesen besütöttek az ablakokon. A
bordó takaróm gyűrötten hevert a padlón, ahonnan legnagyobb meglepetésemre
eltűnt a por és a sötét mahagóni padló fényesen csillogott. Még mindig könnyes
szemmel és halkan köhögve sétáltam át a fürdőbe. Amikor végeztem Hope csípőre
tett kézzel állt a szobában és szemügyre vette a ruháim végtelen tárházát.
- Tessék. Ezt vedd fel, jó
benyomást kell tenned. – a kezembe nyomott egy ruhát és egy magas sarkút.
Visszacsoszogtam a nagyapám puha papucsában a fürdőbe és felvettem a ruhát. A
combom közepéig ért a szoknyarész, nem volt vállpántja, de a nyakamra fonódott
egy finom átlátszó anyag, amely elfedte a dekoltázsomat. A lányok között magasnak
számítottam, de ebben a magas sarkúban pont Noel…azaz Cody szemmagasságába
kerültem. Feldühített, hogy Noel akaratlanul is ott lapult a bőröm alatt és
minden gondolatomba beférkőzött. Kirontottam a fürdőből. Hope megemelte a
szemöldökét és érdeklődve figyelte, ahogyan összedobáltam pár holmit egy
táskába.
- Segítek a hajaddal és a
sminkeddel. – Hope nyugodtan és lassan beszélt, de mindent szédítő sebességűnek
éreztem. Nem tiltakoztam, hanem megadóan leültem az antik székbe, amiben a
nagyim macskája előszeretettel tartott délutáni sziesztákat. Hope a sötét szőke
tincseimet laza loknikba csavarta, a sminkem hétköznapi volt, de most is egy
árnyalatnyi fenyegetés és elzárkózás vegyült el az ártatlan vonásokban. Hope,
mint általában fejedelmien festett. Elegáns letisztult ruhában, laza kontyban
és egy egyszerű sminkben sétáltunk ki a késő őszi napsütésbe. Egy fekete kocsi
parkolt a házunk előtt az avarban. A napsugarak csillogtak a fényes felületén.
Adam lehúzta az ablakot és egy fejmozdulattal kért meg minket, hogy szálljunk
be.
- Szia. – köszöntem közömbösen.
- Sziasztok. – kacsintott Adam.
Hope ült az anyós ülésen, az ablakhoz nyomtam az arcomat és az elsuhanó tájat
figyeltem. Hope és Adam halkan beszélgettek, miközben a rádióból egy punk szám
szólt.
- Van jogsid? – a kérdés
váratlanul ért.
- Van. – feleltem.
- Akkor délután veszünk neked egy
kocsit. – jelentette ki Hope.
- Már bocs, de ez nem így
működik. – ráztam a fejemet.
- Szóval nem meséltem. –
mosolyodott el Hope.
- Mit?
- A szenitorok magas összegeket
kapnak a kormányzóktól, királyoktól, a világ fejeseitől, mert megakadályozzuk a
többi lényt az ember mészárlásban. – a vezetőink, mind tudtak egy titkot,
melynek most már én is a részese voltam. Egy titkot, amely ha kiderül, akkor
megváltoztatta volna az emberek megszokott, monoton világát.
- Akkor bármikor vásárolhatok
nagyobb értékű cuccokat például házat vagy kocsit? – kérdeztem nagyobb
lelkesedéssel.
- Persze. – Hope mindentudó
mosollyal nézett Adamre. Az út eseménytelenül telt, nem beszélgettünk, nem zavartuk
egymást. Amikor Adam leparkolt a diákok parkolójában, sokan megbámultak minket.
Kinyitottam az ajtót és kitettem a lábamat a betonra. Kiszálltam és magabiztos
léptekkel elindultam az ajtó felé. Hope és Adam a kocsiban maradtak
„búcsúzkodni”, nem akartam zavarni. A diákok megfordultak és tátott szájjal
figyeltek, ahogy átvágok közöttük és mosoly nélkül osontam el kis csoportjaik
mögött. Kinyitottam a nehéz ajtót és a lehető legkomolyabb léptekkel szeltem át
a folyosót, ahol a barátaim a szekrényeikhez húzódta és tágra nyílt szemekkel
lesték minden mozdulatomat. A hátam mögött hangosan kibeszéltek, de mit sem
törődve velük, megláttam a célomat, éppen a barátaival dumált valamiről.
Félelmet nem ismerve odasétáltam, megköszörültem a torkomat és rám emelte az
igéző szemeit. Cody most is elbűvölő volt az izmos testére feszülő pólóban és a
csípőjén lógó nadrágban. Elmosolyodott, de köszönés helyett, magamhoz húztam és
ráérősen megcsókoltam. A barátai füttyögtek és tapsoltak, de a folyosón is
felerősödött a pusmogások, a suttogások zaja. Elhúzódtam.
- Hiányoztál. – suttogtam.
- Te is nekem. – mondta
szégyenlős mosollyal. – Elképesztően nézel ki.
- Köszönöm. – viszonoztam aranyos
mosolyát. De az arcomra fagyott a mosoly, mert a mellkasom lángokba borult,
szinte felemésztett belülről.
- Később találkozunk, de muszáj
mennem. – alig kaptam levegőt, hogy mentséget faragjak magamnak. De Cody
bársonyos puszit nyomott az arcomra és elengedett. Bizonytalan léptekkel,
kapkodó lélegzetvételekkel lépkedtem a mosdó irányába. A szemeim elvesztek a
homály mögött, a szívem vadul dobolt a ruhám alatt. Betámolyogtam a
mellékhelyiségbe és megkapaszkodtam a mosdókagyló szélében. A mellkasomhoz
kaptam, ahol egy láncot tapintottam ki remegő ujjaimmal.
Nagyon jóó 😍😍😍
VálaszTörlés