6. Fejezet

Sziasztok. Ismét új részt hoztam, de előtte szeretném megköszöni a sok "kattintást". Már 191 oldalmegjelenítésnél tartunk. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni a munkámat, hihetetlenül jól esik. nem akarom húzni az időt, remélem tetszeni fog ez a fejezet is, várom a visszajelzéseket.

- Mi a büdös franc történt? - üvöltötte Noel. Felültem, most már a valóság biztonságos világában. A szemem hozzászokott a sötétséghez, ziháltan kapkodtam a levegőt, kinyitottam a szorosan összezárt öklömet, a körmeim belemélyedtek a húsba. A sima bőrfelületen okozott mély sebekből, kisebb szökőkutakként törtek fel a vérforrások. A vörös folyamok kacskaringós motívumokat festettek a hófehér bőrömre, a ráncokban összegyűltek és apró cseppekben hullottak a poros padlóra. 

- Kérlek, meséld el. - kérte valamivel csendesebb, de sokkal feszültebb hangon. Ráemeltem a fájdalomtól fátyolos tekintetemet. Noel fáradtan is, olyan volt, mint egy istenek által formált rossz fiú. A selymes haja kócos volt a fekvéstől. A szemében sebezhetőség, félelem és kétségbeesés társult. az ajkait kemény vonallá préselte, a néma várakozástól. Nem tudtam megküzdeni a rám nehezedő nyomással, átvergődtem a takarók szorongató, fojtogató fogságán és az ablakhoz lépkedtem. Szemrevételeztem az álmaimban látott rideg erdőt. Békésen pihent messze az emberiség háta mögött, de ez a nyugalom halál szagot hordozott. 

- Rosszat álmodtam. - próbáltam közönséges lenni, de tisztán éreztem a félelem pattogó szikráit.

- Ne röhögtess! Ezt nem veszem be. Ezek nemcsak rohadt álmok! Alig hunytad le a szemed, pár percnyi néma csend után csontrepesztő sikollyal vergődni kezdtél. A tested rángatózott, mint a fák lombjai a viharban. A torkodra tapasztottad a kezeidet és próbáltál lélegezni, de egyetlen cseppnyi levegő sem jutott a tüdődbe. Felugrottam, odahajoltam hozzád, hogy segítsek, de minden küzdelmeddel felhagytál és az élet legapróbb jele nélkül feküdtél. Tartozol az igazsággal!- kiabált dühösen Noel.

- Szerinted tudom mik ezek? - kérdeztem ugyanolyan ingerülten - Minden éjszaka, amikor elalszok rám törnek, nem tehetek ellenük semmit. Ezért baleseteztünk apával.

- Mire célzol? - kérdezte meglepetten.

- Azon az éjszakán is rémálmom volt, apa felajánlotta, hogy elvisz egy körre, hátha megnyugszanak az idegeim.

- Várj, milyen álmod volt? Mi volt benne? - sürgető és izgatott volt a hangja, mint a horgászoknak, akik kifogni készülnek egy kék bálnát, a helyi tóból. 

- Egy női alak combon lőtt. -feleltem félénken, mert nem igazán meséltem senkinek ezekről a rettenetes álmokról, még a barátaimnak sem. 

- Egyedül volt?

- Nem, négyen voltak. Két férfi és két nő. 

- Mindent értek. - mondta Noel elmélyülten.

- Elmagyarázod?

- Nem, később. -suttogta. Feladtam, mert semmit nem tudtam volna kiszedni belőle. Újra a kinti világnak szenteltem a figyelmemet. Minden apró részletet átnéztem, valamit kerestem, bár magam sem tudtam, hogy mit. Talán egy nyomot, egy választ a ki nem mondott kérdéseimre, egy megoldást, egy gyilkost, aki tönkretette az életemet. Ezt a gyilkost felesleges volt keresnem, mert én voltam a gyilkos. Az elvetemült kivégző, aki egy tökéletes életet ölt meg kegyetlenül. Hiába nem tettem meg még a lépéseket a biztos végzethez, úgyis meg fogom tenni egyszer a  jövőben. El fogom veszíteni a barátaimat, mert egy földöntúli erővel megszállt személyt nem könnyű elfogadni, már pedig a titok, amit őriznem kell, nem derülhet ki. Végzetes következményei lennének, de ha nem mondom el, akkor a barátaim, és a családom is kicsúszik a kezeimből. A szemem egy szárnyaló testen akadt meg, kizökkentve a jövőm értelmetlen képzelgéseiből. Közelebb repült, a tollai ismerős ördögi kék fénnyel csillogtak a szemem előtt. Egy fecske. A fecske az álmomból. Pontosabban Bonnie. A korom fekete szempárban megláttam a helyzetem megoldását. A fecske a tavasz érkezését jelenti, de ha képletesen értelmezzük, valami változását is jelképezi. Változást hozott a gondolkodásomban, mert rávilágított a tényre, amire Noel rájött. Az álmaim jövendölnek. Levetítik előttem a jövőt. A golyó okozta sérülés, amit a négy arc nélküli alak irányított rám, a családomat jelképezik. A családom miatt tudtam meg a szenitori képességeimet. A golyó a titkokat jelképezi. A titkok megsebesítenek, később megölnek. A nagymamám emlegette ezt kiskoromban. A hiányzó darabok kiegészültek és újra egy egészet alkottak. Az álmaim üzennek. Az elrablásomat is megálmodtam, a kórházban. A felismerés összepréselte minden porcikámat. A fehér ruhás nő. Sikítottam, elhátráltam az balaktól, az ajtó irányába indultam, de megbotlottam egy ruhakupacban. Elterültem a padlón, a homlokomon meleg nedv csordogált a halántékom irányába. Az ujjaim rátaláltak a kis ösvényre és a sötétben is tisztán láttam a vérrel színezett ujjaimat. Tovább vonszoltam magam a megváltást vagy halált hozó ajtó irányába. A lábaimról önkéntelenül tűntek el az ép bőrfelületek. Mindenhol vér borított, a hajam összetapadt csomókba rendeződött. Az ajtó felé emeltem a sötét foltokkal tarkított hulla fehér karomat, a szabadságra gondoltam és az ajtó ellent mondva a fizika törvényeinek csupán a gondolatom egyik szüleményeként kirobbant a keretéből sok millió apró faszilánkkal együtt. Sötét fény lepte el a látóteremet, a kezemből áradt. Az ajtó hangos robajjal belefúródott az egyik falba a fürdő szoba ajtaja mellett. A kemény fa a nyomástól összeroppant, berepedezett, darabokra hullott. A tapéta leszakadt a falról, felfedve az alatta rejtőző téglák sorát. A vakolat vastag por rétegben lengte be a szoba minden pontját. Noel hangját tompán hallottam a hátam mögött: 

- Basszus....A rohadt életbe.....A picsába.........

A hatalmam ereje a földbe döngölt. Elvesztettem az önkontrollom, a düh hullámokban öntött el, a kétségbeesés egyetlen összefüggő áradatként. Egy egyszerű ajtót, ami meghátrálásra kényszerített, belerepítettem a falba, akkor mit tehetek egy ártatlan emberrel vagy egy állattal. Tehetetlenségemben a padlóra csaptam az ökleimet. A lécek megremegtek és felemelkedtek, a deszkák az ütésem erejétől kettészakadtak, mint a papír lapok és szétszóródtak a szobában. Hangos csattanásokkal értek földet. Felemeltem az ökleimet és hegyes faszilánkok fúródtak a puha bőrszöveteimbe. Elszörnyedtem a látványtól, öklendeztem. Egy erőteljes kar elrántott a "művemtől" és az ágyhoz vezetett. Finoman leültetett, mellém telepedett és a kezébe vette a sündisznóként összeszabdalt kézfejemet. 

- Higgadj le! Lélegezz mélyeket! Helyrehozunk mindent! - részegítő hangjával elkábított, a mellkasára dőltem és hagytam, hogy finoman szét válogassa az összeragadt tincseket. Nyugalom járta át a sejtjeimet, elfedte a korábbi félelmet.

- Ez a lényege a reagálásnak. - suttogta a hajamba. Értetlenül néztem fel a biztonságot árasztó szempárba, de nem szóltam közbe, mert a hanghordozásából tudtam, hogy folytatni fogja.

- A baleset rémes éjjelén az erdőben gyakoroltam, mert mielőtt megismertelek felelőtlen, kegyetlen és dühös voltam, és nem tudtam kordában tartani a belőlem sugárzó hatalmat. De egy erős érzés elvonta minden figyelmemet a gyakorlatokról. A gerincemen kúszott fel és égett a tudatomba. Meleg, forróság sugárzott végig rajtam. A hő megrémített, mert tudtam, hogy a szenitor párok, akik reagálnak egymásra, hővel jelzik a másik felüknek közelségüket. Hallottam a balesetet az út irányából. Rohantam, mert a hő halványodott és féltem, hogy elveszítelek, amikor kiértem az útra teljesen el is tűnt, de csak pár percre. Figyeltem a vérben úszó betont, a tested kifacsarodva hevert a vér tócsa közepén. Közelebb léptem, de a hő ismét elöntötte a szerveimet, felperzselte a sejtjeimet. Megmozdultál. A halál szájából tértél vissza. Elrejtőztem, figyeltem, hogyan mozogsz a roncsok között, ahogyan kutatod az áruló apádat és kihallgattam a gondolataidat. Éreztem a fájdalmadat, a testieket és a lelkieket is. Beborított a harag, mert védeni akartad az embert, aki évekig átvert és aki meg akart ölni. Közbe avatkoztam, ellöktelek, nem féltem a következményektől, mert halhatatlan vagy, de a hang, ahogy a fejed a betonhoz vágódott felért egy halálos döféssel. Viszont  a gondolataid, amik rólam keringtek elfeledtettek velem mindent. Abban a pillanatban tudtam, hogy belepusztulnék, ha elvesztenélek. - megdöbbentett Noel nyíltsága. Nem akartam bevallani neki, de az érzés, ami ellen oly kitartóan küzdöttem, ellepett, mint a ragyogó napsütés és engem is átjárt a hő. Nem tudtam kizárni a gondolataimból két szót, szinte vörösen izzottak a gondolataimat elfedve: Szeretlek Noel.

- Tudom, hogy mikre gondolsz. Örülök, hogy végre nem titkolod az érzelmeidet. - az orrával végigsimított a halántékomon, közben a kezébe vette a húscafatra emlékeztető kezemet. A tenyeremen a megalvadt vérréteg alatt kirajzolódtak a körmeim vágás nyomai. A fa szilánkok mélyen beágyazódtak a bőrbe.

- Megtanítalak gyógyítani. - suttogta Noel. Higgadt volt, de a riadalom fellelhetően csillogott a szavai mögé rejtve.

- Gondolj arra, hogy a szilánkok elhagyják a sebeket és az összeroncsolt szövetek újra egységesek lesznek. - felemeltem a tenyeremet és elképzeltem, azt amit Noel mondott. A szilánkok finoman megremegtek és kicsúsztak a sebekből. A vér forrásként bugyogott ki a kezemből, az ujjaimmal végigsimítottam a vérfürdőben dagonyázó szöveteken, a vágások eltűntek, már csak az alvadt vér emlékeztetett a sérülésekre. A másik kezemen egyetlen ujj mozdulattal eltüntettem a szálkákat és a sebek önmaguktól burkolóztak a fekete ködbe. A lábaimon felvonultattam a füstöt és minden véraláfutás, minden nyílt szövet eltűnt, a helyükön csak a szürkésen derengő új bőr maradt. Felemeltem a gyógyult karjaimat, koncentráltam, az ajtót kiemeltem a falba vájt repedésből, visszalebegtettem a helyére, a repedéseket kisimítottam, mint a ruhákon a gyűrődéseket. Egy kattanással visszatettem a megjavított ajtót. A faldarabkákat visszapörgettem a falba és egy kevés erő segítségével elsimítottam a domborulatokat. A kész tégla sorokat elfedtem a tapéta újra egységes egészével. A padló tüskéi helyreálltak és minden szétrobbant molekula visszatért a helyére. A szoba ismét eredeti valójában tündökölt.

- Gyorsan tanulsz, szivi. - Noel hangja elismeréssel adózott a munkámnak.

- Jó mesterem van. - mondtam incselkedve. De a mondatom a semmibe repült, mert az ablak megrepedt és megszámlálhatatlan darabban szóródott szét a földön keveredve a vérnyomaimmal. A padlón egy kemény tárgy pörgött a szilánkok között egyensúlyozva. Noel az ablakhoz lépett és kinézett az ablakon a tettest kutatva fürkésző szemeivel. Ügyeltem az apró hegyes fegyverekre és felemeltem a fekete követ a földről. A cetlire firkált üzenettől azonban a torkomra fagytak a szavak.

Folytatása következik
VW

5. Fejezet

Sziasztok, az előbb böngésztem át a statisztikákat és 120 oldalmegjelenítésnél tartunk. Nagyon köszönöm, hogy lelkesen olvasgatjátok. Ismét meghoztam az új részt a szerdai szokásokhoz híven. Jó olvasást!

Sétáltam az erdőben. Fehér, hideg lepel fedte a tájat. A fák ágain ékes ékkőként ragyogtak a fehér pelyhek alkotta halmok. Az ég ragyogását elfedték a felhő takarók. Lepillantottam a ruhámra, szikrázó vörös tűzként ölelte körbe a testemet, a több réteg anyag valódi lángokként lobogtak a lábaimon. A mellkasomat millió apró kristály változtatta földöntúlivá. A hátamon éreztem a szél hideg leheletét, mint egy fagyos sóhajt. A loknikban végződő sötétszőke hajamon gyöngyökbe gyűltek a hópelyhek. Egy sötét árny suhant el felettem. A szememet a tollas árny testére szegeztem. Noel korábban "alkotott" hollója vészjósló szárnycsapásokkal keringett körülöttem. Ismét éreztem a forró erő kicsorduló teltségét. Elragadott a mézes madzagot húzogató kíváncsiság. Mire vagyok vagy lehetek képes? Hogyan jutottam a végtelen hatalom birtokába? Miért nem szóltak a szüleim? Mit titkolnak még? Miben hazudik nekem Noel? Reagáltam? A kérdések özönvízként öntötték el az agyamat. Nem sokáig töprenghettem az infókra vágyó gondolataimba temetkezve, mert Noel meleg kezének tapintása visszarántott a valóságba, pontosabban az álombeli valóságba.

- Szívem, indulnunk kell! Hope és a többiek feltartják őket, de nincs sok időnk. - sürgetett a hangja. Kivételesen hallgattam rá és futottam, ahogy a lábam illetve a tűsarkú engedte. Nem sokat haladtunk, amikor egy fehér nyílvessző belefúródott a combomba. A testemet a pillanatnyi bénultságot okozó fájdalom elragadta és a földhöz ragadta. A bőrömet  váratlanul érte a hideg hó érintése. Felsikítottam. Szinte kívülállóként bezárva rekedtem a testem alkotta börtönbe, egy ketrecbe, ahol nem tehetek semmit a kínok ellen, megragadtam a tollból készült hófehér nyilat és kirántottam a húsomból. A vér lecsorgott a lábamon, hatalmas foltban beszínezve a havat. A tollvessző véres pompában egyensúlyozott a kezemben, mielőtt kiesett volna a markomból és a földre zuhanva rengeteg tündöklő szilánkká tört. Megrészegített a tudatomba ivódó látvány. Az arcomat két erős kar tartotta meg a földre zuhanástól.

- Minden rendben lesz. Meggyógyítalak. - Noel a lábamra tette a kezét és sötét energiájával beburkolta a sérülést. A szemem egy gyanús villanáson akadt meg. Elrugaszkodtam és minden erőmet összegyűjtve ellöktem Noelt. Egy fehér golyó repült a vállam irányába, rekedtségig sikoltottam, amikor...

Ölelő karok fogságában ébredtem a fájdalom fogságából.

- Mi történt? Sikítottál, hánykolódtál és a nevemet kiabáltad, ami átlagosan élvezek, de most a frászt hoztad rám, szivi. - tényleg megviselte, mert az arca aggodalmas ráncokba szaladt.

- Rosszat álmodtam. - feleltem magam elé bámulva. A szemembe gyűlő könnyeknek utat adtam és hangtalanul sírtam. A könnyek versenyt futottak az arcomon. 

- Mit álmodtál? - kérdezte, miközben finoman letörölte az égető cseppeket az arcomról. Mélyen a szemébe néztem.

- Egy erdőben voltam, esett a hó. Megjelent előttem a holló, amit a furgonban mutattál. Nem sokkal később te is előbukkantál. Azt mondtad menekülnünk kell, nem ellenkeztem, mert a gerincemben éreztem a hideg bizsergést. Futottunk, de eltalált egy fehér tollból készült nyílvessző, túl mély volt a seb, elvéreztem volna, megakartál gyógyítani, de egy alak ismét rád célzott ellöktelek a golyó útjából, ami a vállam irányába suhant, de mielőtt a húsomba mélyedhetett volna felébredtem. - megborzongtam, ahogy felidéztem a rémes álmot. Újra könnyek lepték el a szememet.

- Semmi baj. - nyugtatgatott Noel. Apa jutott az eszembe, hogy minden éjszaka ott volt mellettem, minden rémálmom után ő vigasztalt. Elkomorodtam. Sokáig nem szólaltunk meg. Noel simogatta a hátamat, a hajamat. Átöleltem a térdeimet és próbáltam kiverni a fejemből a vér látványát.

- Biztos segítene valami, ami eltereli a figyelmedet. - próbálkozott kedvesen Noel.

- Mire gondolsz? - gyanútlan voltam, hiba volt.

- Esetleg énekelhetnél nekem valamit egy igen szenvedélyes tánccal körítve, hogy művelhessem a tudatlan agysejtjeimet. Biztos jó hangod van és a mozgásodra is igen kíváncsi volnék. - közölte Noel kacér mosollyal.

- Mekkora egy barom vagy. - nevettem, mert ezen az ajánlaton csak nevetni tudtam. Annyira röhögtem, hogy a szemem újra megtelt könnyekkel. A nevetésből párnacsata kerekedett, de egy váratlan ütéssel lelöktem az ágyról. A padlón elterülve még jobban nevetett. Kihasználtam a helyzetet és elfoglaltam a hatalmas ágyat, a párnák finoman tartották a fejemet, a takaró a nagymamám parfümjének kellemes illatával vett körbe. A fellegekben éreztem magam, a lehető legjobb helyen voltam messze a véres és ragacsos veszélytől. 

- Örülök, hogy kitomboltad magad, szivi, de szeretnék aludni, úgyhogy húzódj arrébb vagy rád mászok. - bökdösött Noel. Csináltam pár centi szabad helyet, de keveset, ahhoz, hogy kényelmesen lefekhessen.

- Te akartad , szivi. - suttogta Noel. Pár pillanat múlva egy test szögezett az ágyhoz. Az izmoktól domborodó karjai a fejem két oldalán támaszkodtak. Hosszú lábaival átkulcsolta a lábaimat. A szabad kezeimmel ütögettem, de a hideg szempárban eltökéltség csillant. Elvesztem a pillantásban, a kék szempár megigézett és foglyul ejtett. A szája nagyon lassan közeledni kezdett a számhoz. Óvatosan bólintottam, még közelebb hajolt és puha ajkait az ajkaimra tapasztotta. Eleinte gyengéden, de minden sorsfordító pillanattal egyre jobban átéltük a szenvedély sötét bugyrait. A kezeimet a jól kidolgozott hátára csúsztattam. Finom bőrén apró jeleket rajzolgattam az ujjaimmal. Örökre így maradtam volna, megértettem, hogy ami ellen küzdöttem véglegesen utolért és minden ízében élveztem a békét. Elszakadt az ajkamtól.

- Na fejlődtek a csókkirály ajkaim, szivi? - kérdezte Noel lihegve. Egyetlen szó nélkül ellöktem. Nevetve mászott a helyére. Oldalra fordultam és igyekeztem nem megfojtani álmában. Nem sokáig élvezhettem a pusztító álmoktól mentes sziesztámat, mert a fojtogató köd elragadott a rémségek földjére.

Felültem az ágyban, a rugók finoman sikoltoztak a súlyom alatt. Noel békésen szuszogott mellettem. A lábai belegabalyodtak a lábaimba. Óvatosan kihúztam őket és kisétáltam a sötétben úszó szobából. Lekocogtam a lépcsőn ügyelve a nyikorgó fokokra, mert ha felébresztem az alvó oroszlánt, váratlan következményekkel kell szembenéznem. Kinyitottam a gótikus motívumokkal díszített bejárati ajtót és kimerészkedtem a titkokat és hazugságokat rejtegető éjszakai világba. A hold némi kék fénnyel töltötte be a növényeket és a bőrömet. A riasztó erő uralmat nyert a testem felett. Minden idegszálamban menekülni vágytam, de az erő beivódott a sejtjeimbe és követésre kényszerített a haladásra. A lábaim akaratlanul is vittek az ismeretlenbe. Némelyik bokor beleakadt a vékony hálóingembe és elszakította. A bőröm is olyan könnyedén szakadt, mint az anyag. A vérem több helyen is kicsordult  és lecsöpögött a földre. A lábaimon és karjaimon hosszú vágások nyújtózkodtak. Egy álombeli tisztásra értem, nem figyelt a környezetemet, mert mindent körbe vettek az elvadult növények. Háttal állt egy lány a tisztáson. Hosszú fekete estélyije ördögi erővel szállta meg a helyet és a személyt. A kék fény rávilágított egy általam, oly jól ismert tulajdonságra. Bonnie minden boldogság nélkül fordult meg és emelte rám a tekintetét. Mögötte végeláthatatlan tengerként díszelgett a tó. A vize akár egy zafír, úgy csillogott a sötét éjszakában. A hold csodálatos mása úszkált békésen a felszínén.

- Már vártalak. - a hangja jegesen csengett, illet a szoros, fekete, ruha költeményhez. - Hope keres titeket, bárhová mennétek is a nyomotokra bukkanna. Noelen kívül ne bízz senkiben. - nem hagyott időt a válasz adásra, mert fecskévé alakult. A fekete ruha tollakba rendeződött, enyhe sötétkék csillogással. Villám gyorsasággal cikázott, míg valódi célpontjába nem csapódott, vagyis a mellkasomba. Noel hollójával ellentétben nem szállt meg semmilyen rettegett borzongás, csupán a szétrobbant tollak hevertek körülöttem. Ennyi maradt Bonnie fecske alakjából. Pár szenes madártoll. A kezembe vettem egyet közülük és az ujjaim között forgatva ezt a különös sötétkék csillogással bíró tollat egy különös érzés vett erőt rajtam. Felnéztem és egy fehér ruhás nő állt előttem. A fehér ruhája káprázatos alakban simult idomaira. a haj aranyszőke függönyként keretezte arctalan fejét. Hófehér karját felém emelte, a fejét oldalra biccentette, intett az ujjaival, a testem összerándult. A nő, mint egy mágnes vonzott maga felé, de a lábaimat a földbe mélyesztettem. A meztelen lábujjaim mélyen felszántották a kemény talajt. A csontok bombaként robbantak szét a lábfejemben. Sikítottam, de a nő egy ujj mozdulattal elhallgattatott. A földre estem a lába elé, lehajolt, éles körmökben végződő kezével felrántotta a fejemet, a körmei nyomán mély sebekből szökött elő a vérem. Lemondó mozdulattal felemelt és a tóba dobott. Küzdöttem, de a semmiből háborgó habok törtek rám. Sikoltottam, levegő után kapkodtam, de a levegő kiszökött a tüdőmből és a helyére az agresszív víz tört be. Fuldokoltam, a nő rám emelte a kínzó ujját...

- Mi a büdös franc történt? - üvöltötte Noel.

Folytatása következik
VW

4. Fejezet

Sziasztok Hazug Nemzedék olvasók, arra gondoltam, hogy egy horror-thriller blognál alapvető, hogy különleges megjelenítést kapjon az, oly sok misztikus, ijesztő történettel körbe szőtt péntek 13. Ezért meglepetés résszel érkeztem, sajnos nem 13 a fejezet szám, de garantálom, hogy lesznek ebben a fejezetben is sorsfordító csavarok. Az eddigi részeket, részben mentesítettem a romantikától, de most behoztam a lemaradást. Jó olvasást! 

- Súlyos ízlés problémákkal rendelkezik, mert erre az isteneket megszégyenítő testre nem reagált.-felháborodást színlelt és megvetően csóválta a fejét. Hope láthatóan megkönnyebbült, bár nem tudom mi a baj azzal,ha reagálok? De láthatóan elég nagy súlya van, mert Noel letagadta. Hazudott. Ezt abból tudtam, hogy ha nem reagáltam volna, akkor Hope első, pusztán feltételezését hevesen tagadta volna. Habozott,ami a lehetőségek mérlegelését sejteti. Vagyis inkább nem említette a barátai előtt, hogy ÉN reagáltam, akármit is jelentsen. Hope torokköszörülése szakított ki az eleinte bánatos gondolatokból, amelyek átcsaptak dühösekbe Noel képének láttán.

- Nem vagy éhes? - kérdezte gyengéden. Ha egy rajzfilmben szerepeltünk volna akkor ebben a pillanatban egy villanykörte képe villant volna fel a fejem felett. Itt a szökési lehetőségem.

- De. - vágtam rá a kelleténél hevesebben.

- Örülök, hogy nem ment el az étvágyad a történtek után. Viszont a kórházi köpenyedben nem jöhetsz velünk, mert elég nagy feltűnést keltenénk. - bánatosan lehajtottam a fejem, elvesztettem a meneküléshez vezető utolsó remény szálamat is.

- Menjetek el enni, mi pedig vigyázunk Bonnival a szökevényre. Ti pedig hozhattok nekünk kaját,amikor visszajöttök. - mondta Noel.. Hope gyanúsan méregetett minket, de a gyanakvási vágya behódolt az éhségének. Kinyitották a furgon ajtaját és a hold fénye szakította meg a LED lámpák okozta kábulatomat. Felpezsdült bennem az adrenalin részegítő ereje. El kel menekülnöm, minél hamarabb.

- Bonnie Brewster vagyok. - egy tetovált kéz nyúlt az irányomba. Elfogadtam, bátortalanul megráztam a határozott kezet. Felpillantottam Bonnie arcára. Szép, nőies, ártatlan vonásait piercingek sorával bolondította meg. A haja végét mély kék színűre festette, tökéletes kontrasztként a fekete alapszínéhez. Sápadt arcát ördögi erővel szállta meg a hajszálakból álló sötét keret. Karjait millió kicsiny motívum díszítette. Fekete futónadrágot, fekete futó cipőt és kapucnis pulcsit viselt. Hétköznapi valója természet felettinek hatott.

- Olivia vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. - mondtam csendesen.

- Nincs időnk formalitásokra, szivi. - suttogta a fülembe Noel. Döbbenten fordultam szembe vele.

- Ne nevezz így! - szűrtem a fogaim között.

- Igaza van. Szimpatikusnak tűnsz. Segítek nektek. - nézett Bonnie jelentőségteljesen Noelre.

- Köszi, lekötelezel. - Noel, amióta ismerem most először maradéktalanul

őszinte volt.

- Tudtam, mielőtt kinyitottad a szádat, hogy hazugsággal szereled le Hope-ot, de okos lány, legfeljebb egy hetetek lesz bujkálni.

- Miről van szó? - kotyogtam bele a nagyok dolgába jelentéktelen tárgyként, akiről éppen tárgyaltak.

- Pofa be és tűnés! - kiabált Bonnie. A dühtől kidagadtak az erek a halántékán.

- Igaza van, szivi. Majd jelentkezem. - végszóként Noel megfogta a derekamat és rádobott a vállára, mint egy emberi zsákot. Kinyitotta a furgon ajtaját és kiugrott velem a kemény betonra. Mérlegeltem a lehetőségeimet és a sikítás a fekete listámon szerepelt, mert a többi szenitor felfigyelt volna a hangra, elkaptak volna és ugyan oda jutottam volna, mint ahonnan megszöktem, túl sok a volna, biztos terv kellett, ezért hagytam, hogy Noel elcipeljen, ameddig csak akar, mert egy szenitort könnyeben átverek, mint kilencet. Noel a parkolóból az erdő felé vette az irányt. Finoman végigcsúsztatott az izmos testén és letett a földre. A lábujjaim megérezték a fű selymes tapintását és a talaj dermesztő ölelését. Az ajkainkat pár centiméternyi légréteg választotta el , legszívesebben megszakítottam volna ezt a kínzó távolságot, de nem szerethettem bele a bunkó ellenségembe és legfőképpen nem hódolhattam be az akaratának.

- Hova menjünk, szivi? - kérdezte zihálva.

- Veled sehova. - közöltem tényként és mezítláb gyalogoltam a szúrós gallyakon, a hideg köveken és csörgő leveleken a nagyszüleim háza felé. A nagyszüleim egy évvel ezelőtt meghaltak, azóta üresen állt a ház a Kirshen erdőben. Egy erdő volt csak Darkskyban (a városunkban), az is a mi tulajdonunkban állt évszázadok óta. Miután a nagyszüleim meghaltak, az apám mély letargiába esett, soha nem dolgozta fel a szülei elvesztését. Ez jó rejtekhelynek tűnt, csendes biztonságos és a családomon kívül senki sem tud róla.

- Ne csináld, szivi. Nem hagyhatlak egyedül. - futott utánam Noel. Nem törődtem vele, megszaporáztam a lépteimet és tovább haladtam. Pár méter után Noel a karjába emelt és neki döntött egy fa érdes törzsének .

- Mit akarsz? - kérdeztem ficeregve. Rugdostam a lábaimmal, de még közelebb lépett és a lábaival elzárta a lábaim elől a mozgás lehetőségét.

- Elmondani neked egy világrengető titkot, ami megváltoztatja az életedet, de az enyémet is. De nem ezen a helyen, mert könnyen a nyomunkra akadhatnak a többiek. - suttogta Noel. Meleg leheletét a számon éreztem, finom parfümje szinte simogatta az arcomat és az orromat. Örökre itt maradtam volna vele ebben a helyzetben, de Noel még közelebb hajolt a fülemhez, visszatartottam az akadozó lélegzetemet.

- Szivi, látom a piszkos gondolataidat a fejedben, előttem nincs titkod. Merre menjünk a nagyidék házához?

- Mekkora szemét vagy! - mellkason ütöttem és ellöktem. Ismét célba vettem a házunkat és Noel hangosan röhögve követett. Pár lépés után éles fájdalom lepte el a testemet, a szememet összeszorítottam, a földre zuhantam és a kezeimet a jéghideg vértől nyirkos lábfejemre tapasztottam. Noel riadtan rogyott le mellém, lefejtette vér áztatta ujjaimat a vágásról.

- Semmi baj! Segítek, mindjárt jobb lesz. - ismét a karjában hevertem, mint egy összetört virágszál. A percek teltek, a kezem rátalált Noel mellkasára, finoman markoltam rajta a pulcsit. Néha lenézett rám és aggodalom tükröződött átható tekintetében. Megérkeztünk a házhoz. A veranda gerendáit átszőtték a vadrózsa elvadult hajtásai. A falevelek beborították a nagyim régi kertjének a helyét. Könnyek szöktek a szemembe. A nagyszüleim háza a legrosszabb állapotban álldogált éveken át egyedül az erdő közepén. Noel fellépett velem a nyikorgó verandára, ügyetlenkedve megtalálta a kilincset és benyitott, nem nyílt ki az ajtó, de a kezéből fekete füst tört elő, nekicsapódott az ajtónak és a zár apró darabokra robbant. Benyitott. A háznak poros, halott szaga volt. Pókhálók lengedeztek az ajtók sarkaiban, minden tárgyat vastagon beborított a kosz. Noel bevitt a napaliba, letett a poros kanapéra, egy csettintéssel kinyitotta a fiókokat és gyertyák repültek ki a fiókból a kis asztalra, ahol egy cukortartóban nagyapám kedvenc édességei avasodtak, mellette a nagyim vázájában egy elszáradt virág kókadozott. Noel nem hagyott több időt a nézelődésemre, mert a kezébe vette a lábamat és a puha pulcsijával finoman letörölte a csordogáló véremet. Az ujjaival végigsimított a vágáson, a sérült szövetek ismét megtalálták párjaikat és újra egyesültek ellökve a közöttük tátongó űrt. Noel ujjai a kelleténél tovább köröztek a lábfejemen, tekintete összekapcsolódott az enyémmel és közelebb hajolt. Alig párcenti választotta el az orrunkat.

- Köszönöm. - törtem meg a sokat ígérő csendet.

- Mit, szivi? - kérdezte, közelebb hajolva. Két centi távolság.

- Mindent. - suttogtam. Nem tudtam kifejteni, mert a tarkómra csúsztatta a kezét és átszelte a közöttünk hidaló sekély távolságot. Eleinte puhán, ártatlanul ízlelgettük egymás száját, de, mintha csak egy kapcsoló billent volna át, felfokozódott a feszültség. Pár pillanat alatt az ölébe rántott és a csókunk hevesebbé, elmélyültebbé vált. Beletúrtam a hajába, ő felhúzta a köpenyt az ölembe és finoman becsúsztatta alá a kezét, a hasamra tette. Mocorogtam a combjain, ez felbátorította a kíváncsiságát és hagyta a kezét rátalálni minden porcikámra. Felcsúsztatta a kalandor ujjait a hátamon, megszakította a csókunkat, de csak addig, amíg lerángatta rólam a kórházi köpenyt. szerencsére még a kórházban felvettem a fehérneműimet, amiket anya hozott a látogatásukkor. Újra rátapasztotta a száját a számra. A mellkasára tettem a tenyereimet és eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám, kék szeme elsötétült az intim pillanatoktól. Örültem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Halványan elmosolyodtam.

- Volna még mit tanulnod, cicafiú. - súgtam, felálltam az öléből és elindultam a lécső irányába. A tekintete lyukat fúrt a hátamba. A lehető legvonzóbb járásommal felsétáltam a lépcsőn, megfordultam a leesett állú srác felé puszit küldtem, kacsintással tálalva. Beléptem a nagyszüleim hálószobájába. Megcsaptak az emlékek örvénylő áradatai. Éreztem a jellegzetes pipa és süti illatot. A szobájuk egyszerű volt és koszos. Az ajtóval szemben egy hatalmas ágy terpeszkedett. Sötét fából készült, vörös takaró és fehér párnák emelték ki az ágy tekintélyét. Az ágy két oldalán két ablak nyílt a kint uralkodó sötétség világára. A szobában körben bútorok helyezkedtek el. A szobából két ajtó nyílt, egy a gardrób szobába és egy a fürdőszobába. Végig sétáltam a recsegő fapadlón és benyitottam a gardróbba. Bent tornyokban sorakoztak a nagyszüleim ruhái. Tragikus volt látni, hogy két ember, akiket ennyire szerettem itt hagytak egy életet és soha nem térnek vissza, hogy maguk mögött hagyták a világot, nem fogják rendbe tenni a kertet a ház körül, nagyapa nem javítja meg a verandát , nagymama nem süt többet csokis kekszet, nem eszik meg a cukortartóban álló süteményeket, nem hordják többet ezeket a végtelen szeretetet hirdető ruhadarabokat, nem alszanak többet az ágyukban és sosem fognak visszatérni hozzám. Nem tehetik, mert halottak. Magamhoz öleltem nagyapa kedvenc flanel ingét, felvettem nagyi egyik csipke hálóingét és visszacsoszogtam, szipogva a hatalmas ágyhoz. Bebújtam a takaró alá és belezokogtam minden bánatomat nagyapa ingébe. Egy idő után csípős hideg levegő törte meg a gyász szertartásomat. Bedagadt szemeimmel felnéztem Noelre. Nem volt erőm kizavarni, hagytam, hogy befeküdjön az ágyba. Elhúzódtam és magzatpózban elmerültem a lelkem sötét bugyraiban, még a REM fázisomban egy kar ölelt magához és simogatta a hajamat...

Folytatása következik
VW

3. Fejezet

Sajnos még mindig nem érkeztek megjegyzések. Szívesen elolvasgatnék pár véleményt, vagy kritikát, akár rossz, akár jó. Pontosan a kevés olvasói megjegyzés miatt úgy döntöttem, hogy minden szerdán új részt rakok ki, persze előfordulhat, hogy nem tudok új részt hozni, mert sokat kell tanulnom, vagy esetleg nem vagyok itthon. De ezekről a dolgokról mindig előre szólni fogok.

A világ sokkal ridegebb értelmet nyert számomra. Sosem gondoltam volna, hogy 3 nap leforgása alatt autóbalesetet szenvedek, amit az apám szándékosan okoz, ezzel mély kételyeket és megválaszolatlan kérdéseket hagyva bennem; kórházba kerülök, ahol több napig öntudatlanul fekszek, és mindezeket díszítve még egy emberrablás áldozata is legyek...
A történetem egy rémes horror sztoriba fog torkolni. A rózsaszín burok amiben eddig éltem, darabokra hullott és mindent felperzselt maga körül, nem hagyott mást hátra, mint a szédítő gondolatokat. A gondolatokat, amik az őrületbe kergetnek, a gondolatok, hogy mi lett volna ha... De a legrosszabb az, hogy a saját életemet sem tudtam irányítani, ami fénysebességgel száguldott a biztos halálba.
A kórházban hosszas küzdelmek árán lenyomtak, elvesztettem a harcot és kiütve hevertem tíz feketébe öltözött idegen karmaiban, akár egy préda. Egy préda, akiből semmi hasznuk nincs, mert semmilyen titkos információ nem áll a birtokomban, különleges képességeim nincsenek, sőt még a testem sincs emberi állapotban. Kivonszoltak a végzetem ígérő ajtókon, nem törődve a sikoltozásaimmal, a hánykolódásommal. Egy fekete sötétített üvegekkel ellátott furgonba löktek, összekötözték a kezeimet és a lábaimat és felfedték az arcaikat. Amíg csuklya takarta a vonásaikat, csak puszta gyűlöletet éreztem, de a feltárulkozó látvány jeges rémületként kúszott végig a gerincemen és itta be magát az emlékezetembe.Felismertem őket, bár nem láttam mindegyikőjük arcát. Mind a tízen az iskolámba jártak, és egymás között a barátaimmal csak gyász menetnek hívtuk őket. Fele-fele arányban oszlottak meg a fiúk és a lányok. Minden ebédszünetben külön a saját asztalukhoz telepedtek és halkan pusmogtak a félig elmajszolt kajáik felett. Az öt lány vonásaikban ugyan cseppet sem hasonlítottak egymásra, a testalkatuk,a hajuk, a viselkedésük és stílusuk annál inkább. Mindannyian magasak, kecsesek, vékonyak, a mozgásukból sugárzik a nagyképűség, a fojtogató egoizmus és persze nem utolsó sorban a felsőbb rendűség hatalmat parancsoló ereje. A hajuk éj fekete, a szemük egészen fekete vagy sötétbarna, amiben visszaköszön a rémült ábrázatod. A ruháik a legújabb divatot diktálták, de kizárólag fekete színben. A fiúk hasonlóképpen önbizalom túltengésben szenvednek, bár van mire büszkének lenniük. Tökéletesen kidolgozott izmos test, széles váll, keskeny csípő, helyes arc, domború ajkak,most keltem fel stílusban kócolt haj, lelkeket boncolgató sötét szemek.
Megláthatták a rémületem jeleit, mert az egyik lány mellém térdelt és a kezét az összekötözött lábamra tette. Megrándultam, mert fagyos gonoszság terjedt szét a lábamban.
-Érzem a testedet marcangoló fájdalmat, kérlek engedd meg, hogy segítsek.-lágyan selymesen simogatott a hangja. A döbbenettől a torkomra forrtak a szavak és csak egy biccentés telt tőlem. Egy pillanatra a megbánás és a sajnálat szikráját láttam az igéző szempárban. Felemelte a kezét, kinyújtotta  mutatóujját, finoman végig húzta a megzúzódott felkaromon. Az ujja fehéren világító csíkot hagyott  karomon, a fény megremegett és köre fonta a karomat. Éreztem, ahogy a törött csontok összeforrnak, a zúzódások felszívódnak, a vágások összezárulnak. A sebek gyógyulása után a fény elhalványult és csak a teljesen ép karom maradt bizonyítékául az előbbi misztikus tevékenységnek. Rám emelte a sötét titkokat rejtő szemét.
-Ki vagy te? Mit műveltél  a karommal?-kérdeztem indulattól túl fűtött hangon.
-A nevem Hope Dark. Egy egyszerű trükk volt. A lényeg, hogy, hogy érzed magad?-éreztem a hangjában a a kapkodást, a félelmet, hogy nem hagyom a témát és esetleg valami gyanút fogtam. Gyanúm az volt, de ezt az egy ütő képes kártyát nem hagyhattam kicsúszni a kezeim közül, úgyhogy behódoltam az akaratának és hagytam elterelni a szót.
-Jobban vagyok, köszönöm. Elmagyaráznátok, hogy mi a fenéért raboltatok el?
-Vicces, hogy elrablásnak nevezed a megmentésedet, szivi.-horkant fel egy ismerős hang. A hang forrásának irányába emeltem a tekintetemet és a titkos szemétláda állt előttem teljes életnagyságban. Most, hogy jobban megnéztem, még helyesebb volt, mint amire emlékeztem. A haja most is kócos volt, de a többiekétől éltérően sötét szőkén pompázott. Az ajkai ismét mennyeinek tűntek. A szeme a kék legszebb árnyalatában tündökölt. A karjait lazán zsebre tette. Istenem mit meg nem tettem volna, hogy az erős karjai körém fonódjanak és a szánk szenvedélyes csókban egyesüljön, mindazok ellenére, hogy elrabolt. Úristen ezek nem az én gondolataim, hogy gondolhatnék ilyesmire. Ismét összeakadt a szempillantásunk, de  a szemében csillogott az az ördögi fény, amiből tudtam, hogy valami gonosz tettre készül. A száját összepréselte, hogy elfojtsa a vulkánként kitörni vágyó nevetést.
-Te hogy kerülsz ide? És hol van az apám?-kérdetem megszabadulva az előbbi zavaró, felesleges gondolatoktól.
-Mindig is idetartoztam, veled egyetemben. Ha jól emlékszem pontos felvilágosítást adtam, hogy verd ki a csökönyös fejedből az apád haszontalan emlékeit.-rendes élethelyzetben elengedem a fülem mellett a bunkó beszólást, de most támadásba lendültem.
-Miért tenném? Mellesleg te vagy az utolsó, akinek a tanácsaira hallgatni fogok.
-Helyes vagy, ha dühös vagy, szivi.-csücsörített a szájával.
-Ne nevezz így!-kiabáltam rá.
-Jó Noel, itt az ideje, hogy befogd azt a nagy szádat.-nézett rá mérgesen Hope.
-Szóval mesélj el mindent a családodról, amit tudsz.-kérte békülékenyen.
-Nem tudom mit akartok tudni, egy teljesen átlagos család vagyunk... Voltunk, három nappal ezelőttig-feleltem halkan. Ettől e perctől kezdve fogtam csak fel igazán, hogy sosem lehetünk átlagos család. Már nem.
-Tehát még titkolják.-jegyezte meg szárazon az egyik lány.
-Mit titkolnak?-kérdeztem meglepetten.
-Azt, hogy te és a testvéreid is szenitor klán elkötelezett tagjai vagytok.-szólalt meg ismét Noel.
-Mi az a szenitor klán és hogy kerültünk bele?-mindenki rosszalló pillantást vetett Noelre, mire ő csak megvonta a vállát és elégedett mosolyra húzódott a szája, hogy ismét keresztbe tehetett a többiek terveinek. Hope megint megjutalmazta egy gyilkos pillantással, majd leült mellém és mély lélegzetet vett, mintha a Mount Everestet akarta volna egy szusszal megmászni.
-A szenitorok a legősibb "szekta", akiket számon tartanak. Nem vetekszik a hírnevünk a vámpírokéval vagy  tündérekével, de nagyobb hatalommal bírunk valamennyi varázslénynél. Ez biztos hideg zuhanyként ér most, főleg ilyen megpróbáltatások után, de muszáj tudnod róla, vagyis rólunk. Varázserőt birtoklunk, amit a változatosság kedvéért a rosszak oldalán kamatoztatunk. Egyenlőre nem mondunk többet, -itt jelentőségteljes pillantást vetett Noelre - mert nem akarjuk a frászt hozni rád.- meglepetten, talán rémülten hallgattam a szavait, de csak a gyanúmat igazolták. Tudtam, hogy léteznek a szenitorok, mert a nagyapám mindig ilyen bolondságokkal tömte  a fejemet, de nem hittem el a szavait, afféle öregkori hóbortnak tartottam. Mégis lehetetlennek hatott.
-Tegyük fel, hogy elhiszem, de hol a bizonyíték, azon kívül, hogy Hope meggyógyított? Mióta tartozunk ide?- kérdeztem a legközönségesebb hangomon, mert nem akartam, hogy megtudják a belső érzelmeimet. Apa megtanított rá, hogy soha nem mutathatjuk ki a valódi érzelmeinket, azoknak, akik egy kis veszélyt is jelenthetnek ránk, mert a fegyvert adhatjuk a kezükbe, hogy ránk mérjék az utolsó mindent elsöprő csapást.
-Nem hisz nekünk-suttogta remény vesztetten egy lány.
-Akkor tartsunk neki bemutatót.-vetette fel Noel.
-Ez nem jó ötlet.-dorgálta csöndesen Hope.
-Csak figyelj! Szivi, nézd a kezemet.-maga elé tartotta a tenyerét és lehunyta szemeit. Erősen koncentrált, mert a homloka mély ráncokba szaladt. Az ég felé néző kezeiben egy holló körvonalai rajzolódtak ki. A körvonalakat kitöltötte a fekete füst, amit Noel simogató mozdulatokkal ragasztott rá a holló testére. A füst tollakká alakult és fényesen simultak az áramvonalas testre. Megjelent a fekete kristályként ragyogó szem, a csőre hegyes vonala is testet öltött, végül a hosszú karmai Noel ujjára kulcsolódtak. Finom kis lába megremegett, elrugaszkodott és a levegőbe emelkedett. Foglyul ejtette a tekintetemet a szénfekete törékeny madár test. A holló pár erőteljes szárnycsapással átszelte a köztünk húzódó légréteget és a mellkasomba csapódott. Az erő, amivel belém csapódott elterített a furgon durva szőnyegén. A furgonban minden szempár a rángatózó testemre tapadt, égetett a súlyuk. De nem sokáig kellett szenvednem az érzéstől, mert egy sátáni erő vette át a vérem szerepét és áramlott tovább a vénáimban. Minden sejtemben érzékeltem a gonoszság felemelő érzését. A szemem előtt megjelent a családom, ahogyan vacsoráznak, hármasban. Anya, Will és Becca. Hallottam a beszélgetés foszlányokat, ahogy apa halálát vitatják meg rezzenéstelen arccal, rólam is ejtettek el pár kósza mondatot. Pontosabban a titokba való beavatásomról, amivel elkéstek, mert már elvégezték helyettük a piszkos munkát. A családom, vagyis akiket eddig annak hittem fekete ködként szétrobbantak és a nagyi képe úszott a látóterembe. Fojtottan ejtette ki a szavakat a hulla színű ajkain keresztül, mintha minden szó belülről égetné, kínozná. "Nem bízhatsz senkiben. A családod elől menekülj. Átvertek. Keresd meg apád levelét és olvasd el. Erről a levélről soha senkinek ne tegyél említést, mert veszélybe sodorhatod magad. Ott mindenre választ találsz. Ne felejtsd akikben eddig bíztál, nagyobb hazudozók, mint akiket hazugnak véltél. Az elrablóid a megmentőid. A családod a halálod. Ne keress, a te érdekedben! Örökké szeretni foglak!" A szavai a tudatomba égtek. Gondolatban válaszoltam neki. Rendben, nagyi, bízom benned. A nagyim, az utolsó mentsváram eltűnt és újra a furgon ismerős teteje sejlett fel a szemem előtt. Végre összeállt a kép, Szenitor vagyok. A tudás bódító ereje lepte el az agyamat. Ismét kinyitottam a szemem, láttam a csodálkozó szemeket és a tátott szájakat. A testemet különös fekete burok vette körbe. Elképzeltem, hogy a kezemben megjelenik egy csomópont, ami odavonzza a derengő ködből álló burkom minden molekuláját és eltűnik valahova a világegyetem végtelenjében. Hiába csak képzeltem, minden erőfeszítés nélkül eltűnt a füst pontosan úgy ahogyan képzeltem. Felültem, és csak ekkor vettem észre, hogy a kötelek a csuklóimról és a bokáimról szenes cafatokként hevernek a padlón.
-Azt hiszem megértettem.
-Nem, nem érthettél meg semmit, szivi. Én csak egy hollót küldtem feléd, hogy az orrod előtt fekete rózsává alakuljon. De te élő porszívóként magadba szippantottad, megrázkódott a tested és lángba borultál, majd a lángok fekete füstje körbe vett, mint egy ruha és pár másodperc múlva eltüntetted.-mondta jeges hangon Noel.
-Ilyen sosem történik friss szenitorokkal. Évekig kellene tanulnod az erő fortélyainak elsajátításához és meg kellett volna ijedned a hollótól nem bekebelezned.-sorolta Hope.
-Ha utána olvasunk a legendákban, említést tesznek bizonyos rendkívüli erővel bíró szenitorokról.-közölte monoton hangon egy fiú.
-Pont olyan vagy, mint Noel. Sötétszőke haj, ami eltér a szenitorok barna vagy fekete hajszínétől. Rendkívüli erővel bírtok. Gyorsan fejlődtök, gyógyultok. Végül, pedig Noel is hasonló mutatvánnyal fedte fel rejtett erejét a rend előtt.-mondta az egyik lány.
-Parker, Jasmine verjétek ki ezt a beteges feltételezést a fejetekből. Lehet, hogy hasonlítanak, de nem reagáltak egymás közelségében, tehát nem alkothatnak egy párt.-teremtette le a két megszeppent tagot Hope. Parker Jasmine mellé lépett és szerelemmel fűtve simogatta Jasmine hátát.
-Várj. Mi ez a reagálás? Nem hiszem, hogy társkereső műsorba jelentkeztem volna.-közöltem sértetten.
-Noel, miért nem ellenkezel?-kérdezte gyanakvó, számon kérő hangnemben Hope, figyelmen kívül hagyva a beszólásomat.
-Hát, nem mondhatom, hogy közömbös volt.-felelte Noel, azzal a nagyképű öntelt mosolyával, amire csak ő képes.
-Reagált?-kérdezte mindenki egyszerre.
-Azt hiszem, de nem vagyok benne biztos, mert minden hormonnal fűtött tinilány reagál erre a dögös testre.-pajzán vigyorra húzódtak mesteri ajkai.
-Én tuti, hogy nem reagáltam rád! És nem vagyok holmi elcsépelt Noel rajongó lányokból álló csoport tagja, soha nem is leszek!-kiabáltam rá.
-Tudom, szivi. Játszhatod a megközelíthetetlent, de úgyis tudom mi jár a csinos kis fejecskédben.-dünnyögte gunyoros hangon.
-Seggfej!-feleltem.
-Reagált vagy sem?-üvöltötte Hope megszakítva a szópárbajunkat.

Folytatása következik
VW

2. Fejezet

Sajnálom, hogy nem érkeztek hozzászólások, de nem bírtam várni, ezért elhoztam a második részt...

* * *

Kinyitottam a szemem. Körülöttem minden sötétségben úszott, megéreztem a véremet a számban. Az álmom játszódott le a szemem előtt, szinte kísérteties volt a hasonlóság, kivéve persze, hogy nem rám lőttek, hanem baleseteztünk, mármint ha balesetnek lehet nevezni, azt amikor a saját apád "a védelmed érdekében" belehajt egy másik kocsiba. 

Felültem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a remegő végtagjaimat, amelyeket több helyen zúzódások, sebek és száradt vér foltok díszítettek. Mérhetetlen, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Odatapasztottam a kezeimet, de ez a fájdalom belülről mardosott. 

Nem teljesen voltam tisztában, azzal, hogy hol vagyok. Mélyről derengett a pillanat, amikor a semmiből feltűntek a látóhatáromon a fényszórók, és végzetes sebességgel közeledtek. Egyedül éreztem magam, mert egyedül is voltam, leszámítva apámat, aki megpróbált megölni. Hiába haragudtam rá ebben a nehéz pillanatban, sejt szintről nem tudtam kiirtani az iránta érzett szeretetemet, és nem hagyhattam magára, mert lehet, hogy súlyos belső vérzése van, vagy bármilyen halálos kimenetelű sérülése, nem hagyhatom, hogy a dühöm miatt szenvedni hagyjam. Felálltam, tettem pár bizonytalan lépést. Borzalmas látvány tárult elém. A kocsink fejjel lefelé hevert az úttesten, akár egy kis autó, amikkel a kis srácok játszanak. Közelebb lépdeltem, lehajoltam, közben elfojtottam egy halk sikolyba fulladó káromkodást, amivel a bordáimba szúró fájdalmat illettem. Benéztem az ablakon, de senkit nem találtam, ami rettenetes módon fura megkönnyebbüléssel árasztott el, mert nem találtam sem holtestet, sem egy összetört emberi roncsot, aki valaha az apám volt. Nem tudom hogyan reagáltam volna, de örülök, hogy nem kellett kitapasztalnom a stressz reakciómat. Vérnyomokat vettem észre a sötét úton, és követtem őket, kikerültem pár szétszóródott egykori alkatrészt, pár letört fagallyat, de a nyomoknak pár méter után végük szakadt. Csengett a fülem, a szemem megtelt könnyekkel az agyam összezavarodott és a szívem kihagyott pár ütemet. Ha nem találom meg, és nem látják el, akkor elveszíthetem. de ne csak én veszíteném el...A családom is, az anyám, a testvéreim, a nagyszüleim. A mély gondolataim között, amik az otthon körül keringtek, zajra lettem figyelmes a fejre állt autónk irányából. Óvatosan megfordultam, de egy villám gyors suhanás kíséretében a földön találtam magam, csak a fejem hangos találkozása a hideg, durva betonnal ébresztett rá arra, hogy fellöktek. Nem igazán törődtem a fájdalommal, mert a félelem elnyomta minden érzékemet. Az alak nesztelenül közeledett, sikolyra nyitottam a számat, de két hatalmas lépéssel mellettem termett és betemette a kezével a számat. Vergődtem, az egyik kezét a számon tartotta, a másik kezén támaszkodott, ezért felém emelkedett, és rám feküdt, próbáltam lelökni magamról, de csak éles fájdalmakat okoztam magamnak. A szemem előtt minden elsötétedett egy pillanatra, de ne vettem le a szemem a fogva tartómról. Közelebb hajolt, szinte összeért a szánk, de csak egy halk utasítást, adott a tudtomra:

-Felejts el mindent, ami ma este történt, erről nem beszélhetsz senkinek, mert a veszélybe fogsz kerülni. Ha megkérdezik mi történt veled, akkor elmeséled, hogy miközben vezettél egy teljesen néptelen úton egy szarvas ugrott eléd, félre rántottad a kormányt és egy fának csapódtál. Érthető voltam?-a keze még mindig a számon időzött, ezért szavak helyett bólogattam. Valamire nagyon koncentrálhattam, vagy a félelmeim nyomták el az érzelmeimet, mert egy velem egy idős srác feküdt rajtam, aki versenyre kelhetett volna a világ legszexibb címért. Az arccsontja éles és markáns volt, a szemei kéken ragyogtak, akár a gyémántok, de volt bennük valami ördögi, ami megmagyarázhatatlanul emlékeztetett valamire. A szája pedig olyan művészi volt, hogy szinte beleszédültem a gondolatba, hogy milyen lenne vele egy kellemesebb helyzetben csókolózni. A haja kócosan lógott a homlokába, a sötétben nem láttam pontosan milyen színű, de fogadni mertem volna, hogy sötét szőke, és persze bármit megadtam volna, hogy beletúrhassak... De a fenébe is, ez a srác most próbált rávenni, hogy fogjam be a számat a balesetünket illetően. Ismét a szemébe néztem, miután jól az eszembe véstem azoknak a mesteri csókkirály ajkaknak a képeit. A szeme ha lehet ilyet mondani, most még gonoszkásabban csillogtak az eddiginél, az egyik szemöldökét megemelte, a szája sarkában pedig egy öntelt mosoly bujkált. Még közelebb hajolt, de most a fülem mellé került a szája.

-Tudom mire gondolsz, cicus. De erre most nincs idő, majd a következő találkozásunknál. Ne aggódj nem kell sokat várnod, hogy újra láthasd ezeket a mesteri csókkirály ajkakat. - pislogás nélkül meredtem a levegőbe, talán percek teltek el, azóta, hogy eltűnt, de lehet hogy egy óra is eltelt. Arra eszméltem fel a kábulatomból, hogy a fájdalom visszaköltözött a bordáimba, de most a testem minden porcikája fájt lökéstől, amit az a szemétláda okozott. Annyi erőm sem maradt, hogy ülő helyzetbe kényszerítsem magam. A szemem megakadt egy ismerős tárgyon. A telefonomon. Ott hevert alig pár méterre tőlem, a hold fénye csillogott rajta. Meg kell szereznem. Csak ez a mondat zakatolt a fejemben, miközben fél könyékre emelkedtem. Nem törődve a testem kín sikoltozásaival, hasra fordultam, kinyújtottam a kezeimet, megkapaszkodtam a betonban és húztam magam a kövön. Éreztem a bőröm szakadását, ahogy egy nagyobb kő felszakította, éreztem a vérem csordogálását, éreztem a fájdalmat minden egyes kapaszkodásnál, de olyan közel volt már, hogy eszem ágában sem volt feladni. Az ujjam, a kezeim, a könyökeim vörösre színeződtek. A póló ami rajtam volt, már inkább hasonlított egy rongy darabra, mint egy ruhadarabra. Vonszoltam magam, hogy segítséget hívhassak. Ismét az életemért harcolta, a mai éjszaka folyamán másodszor. Az érzéketlen ujjaim rátaláltak a telefonomra, vakon pötyögtem be az első számot, ami eszembe jutott. Vártam, a szívem a torkomban dobogott, a vérem dübörgését, ahogy átjárja a testem, a fülemben hallottam. Minden másodperc, amit várakozással töltöttem, egyre jobban vett hatalmába a pánik. Nem sokára egy ismerős, reszelős hang csendült fel a készülékben. A hangtól, és a belőle áradó fáradságból, ami megnyugtatóan hatott rám, sokadszorra is kicsordultak a könnyeim, és minden sebemből áradó lüktető kínt, elnyomta  a szívem sajgása, hogy egyszer el kell mondanom neki, hogy elvesztette az egyik legfontosabb embert, akinek az életét köszönhette.

-Halló!!!-szólt valamivel ingerültebben, a bátyám, Will.

-Én vagyok az, Olivia. Hatalmas baj történt..- a sok visszafojtott érzelemtől hangos zokogás tört ki belőlem. 

-Mi történt? Hol vagy?- kérdezte sokkal éberebben.

-Nem tudom. Én...mindenhol vér van...sötét van...félek, egyedül vagyok. Kérlek, Will, segíts!- elakadtak a szavaim és átadtam a testem a zokogásnak.

-Úristen, Oli. Hol a francban vagy?-

-Baleseteztem. Félúton lehetek a tóhoz vezető úton, nem vagyok benne biztos.-felismertem az utat, amit szinte minden nyáron megtettünk a barátaimmal, hogy pár napra hátra hagyhassuk a szüleinket.

-El ne mozdulj! Mindjárt ott vagyok!-hadarta, közben hallottam, hogy kapkodva veszi fel a ruháit, és keresi a kocsi kulcsait.

-Will, én... szeretlek.-nyögtem ki, mert úgy éreztem nem sok van hátra. Előre esett a fejem, már fel sem tűnt, hogy az orromból is vér csordogál, vagy, hogy a homlokomról is vér csorog le a halántékomon.

-Basszus!! Itt ne merj hagyni! Hallod? Beszélj hozzám!! Úristen, Oli! Válaszolj!-utolsó pillanataimban tompán hallottam a bátyám káromkodásait, de elragadtak az álmaim sötét világába.

* * *

Szirénák hangjára riadtam fel, a kivételes, lidérces álmok nélküli pihenésemből. Éreztem a hátam és a lábam alatt ez erős karokat, ahogy biztonságban tartanak a levegőben. Felnéztem és a bátyám határozott arcvonásait pillantottam meg.

-Will?-kérdeztem rekedtes hangon. Will lenézett és egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. 

-Semmi baj. Itt a segítség. Már nem eshet bajod. Azt nem hagyom.-mormolta Will, a szirénák egyre közelebb értek, de az álmaim, oly csábítóan hívogattak, hogy átadtam magam a melengető érzésnek és újra a fejem felé emelkedtek az álmok képzeletbeli felhői.

* * *

Felébredtem és a végtelen fehérségben találtam magam. Távolról gépek sípolását hallottam. Párszor pislogtam és a szemem hozzászokott az erős lámpák fényéhez. Egy kórházi szoba körvonalai rajzolódtak ki a kómás szemeim előtt. Sok virágot, lufit és plüssállatot pillantottam meg az egyik sarokban, de a szoba ezeken kívül, szinte teljesen üres volt. Megéreztem, hogy valaki óvatosan tartja bekötözött kezemet. Megmozdítottam a hatalmas tenyerekben az apró fehér kötéssel burkolt kezemet. Will nézett fel rám, de a szokásosnál sokkal rosszabbul festett. Az égszínkék szemei, most nem ragyogtak, karikák húzódtak a tökéletes arcán. Fel keltettem éjszaka, de biztos voltam benne, hogy több napnyi álmatlanság okozta az árulkodó jeleket. A haja kócos volt, mert kétségbeesésében több milliószor beletúrhatott a hétköznapokban tökéletesen beállított hajába. Testtartása megereszkedett, de a felismerés pillanatában kihúzta magát, elmosolyodott felállt és megölelt. Ez a pillanat éveket fiatalított rajta. Magam előtt láttam, a pár évvel ezelőtti Willt, amikor eltörtem a lábam egy edzésemen és mindennap itt virrasztott mellettem. Akkor is ezt az átalakulást láthattam másodpercek leforgása alatt. Nem foglalkoztam a zavaró gondolatokkal, csak örültem a megnyugtató pillanatnak. 

-Mióta fekszek itt?-kérdeztem halkan.

-3 napja.

-3 napja?! Azóta őrzöd az ágyamat? -kérdeztem meglepetten.

-Igen. Anya és Becca is itt vannak, de lementek kávéért.-felelte nyugodtan. Pár percig néma csend feszült közöttünk.

-Emlékszel rá mi történt?-kérdezte, olyan halkan, hogy azt hittem csak a fülem tréfált velem. Nem válaszoltam azonnal, mert végig akartam gondolni, mit mondhatok el és mit nem. Sorra peregtek le előttem az események, akár egy homokóra szemcséi. Láttam, ahogy apa félre rántja a kormányt, megjelent a szemem előtt a sötét alak, aki minden bizonnyal olvasott a gondolataimban. Ha összerakom a kirakós darabkáit minden köd elpárolog és a megoldás hatalmas nyilakkal kivilágítva lebeg lelki szemeim előtt. El akarnak tenni láb alól, de túl éltem és az alak is utalt rá, hogy csak most kezdődött a hajsza. Vagy paranoiás vagyok, vagy igaz az elméletem. Csak egy dolgot kell kiderítenem, hogy: Miért? Elöntött az adrenalin édes, részegítő érzés, mert egyetlen papír darab kellett a képlet megoldásához. A levél. Az, amit apám kalligrafikus kézírásával címeztek nekem.

-Igen. Egy szarvas ugrott az útra és elrántottam a kormányt.-hazudnom kellett, mert úgy gondoltam, azzal védem meg a szeretteimet, ha a tudatlanság védelmében hagyom őket. És egy rejtett részem hitt az alaknak, mert rengeteg alkalma lett volna megölni, vagy átadni azoknak, akik meg akarnak ölni. De valamilyen csoda folytán nem tette. Ez szimpátiát ébresztett bennem.

-Mit kerestél éjszaka teljesen egyedül útban a tóhoz?

-Rosszat álmodtam és ki akartam szellőztetni a fejem a zavaró gondolatoktól. Mindig a tóhoz megyek, ha valami felkavar.

-Felébredtél?-kérdezte, de inkább magának mondta meggyőzésképpen.

-Igen.-válaszoltam, bár felesleges volt, mert a kis szőkeség odaszaladt az ágyam széléhez, szemben Willel és apró puszikkal és ölelésekkel borította be megzúzódott arcomat. Végig néztem a húgomon. Ugyan olyan volt, mint általában, de látszott rajta, hogy megviselte ez a 3 nap. A szőke haja körbeölelte apró arcát. Hatalmas kék szemei úgy csillogtak, mint a tenger, amikor megtörik rajta a napfény. Szája fülig érő mosolyba húzódott. Ő a családunk csodája, mert olyan akár egy tündér, aki most lépett ki a mesék világából közénk a sötét világba, hogy ragyogásával megmutassa az eltévedt embereknek a helyes utat és ragyogó mosolyával örömöt csaljon a legszomorúbb emberek legszürkébb napjaiba.

-Örülök, hogy újra itt vagy velünk, mármint nem mintha elmentél volna, de...-a mindig összeszedett, rendezett, komoly anyukám küszködött a szavakkal. Soha nem fordult még elő vele ilyen, de tudtam, hogy ez az aggódásának a jele. Szőke haját, amit mindhárman örököltünk, szoros kontyba csavarva viselte. Határozott, ellent mondást nem tűrő átható pillantása, most ellágyult és elhomályosodott. Mindig egy vonalba préselt szája, most apró mosolyt rejtett. Éreztem a belőle áradó félelmet, amit nem akart kimutatni sem Will, sem Becca előtt, de legfőképpen nem előttem. A könnycseppek ostroma megint megrohamozott. Sokáig beszélgettünk, de pihenésre volt szükségük és nekem is. A nővér hosszas egyezkedések árán kitessékelte őket.

* * *

Feküdtem. Egy fehér takarót tekertem magamra, hogy mentsem a testemet a hideggel szemben. Fáztam, de apró izzadság cseppek gyülekeztek a homlokomon. Sötétbe temetkezett a szobám, a minden telemésztő tudatlanságba, mert nem tudtam kik vagy mik bujkálhatnak ott, vagy mit csinálhatnak éppen. Valaki vad hangon suttogta a nevemet. odakaptam a fejem és egy fekete kéz nyúlt ki a sötétségből. Sikítottam, hogy meghalljanak, vártam, hogy az ügyeletes nővér dugja be  a fejét az ajtómon, de senki nem jött. Hangosabban sikítottam, de csak a kezek száma növekedett. Lefogtak, lehúztak az ágyról, tépték a ruhámat. Az ujjaimat belemélyesztettem az ágyamba. Hánykolódtam a szorító kezek között, de nem tudtam kiszabadulni. A kezemmel kiszakítottam a párnámat, toll felhő repült a magasba. Még mélyebbre húztak a sötétségbe. Mielőtt végleg elnyelhetett volna, egy arc jelent meg előttem. Egy arc az iskolámból, az ebédlőmből, ahol nap, mint nap látom, de mielőtt névhez kapcsolhattam volna, vagy felismerhettem volna az álombeli arcot, felpattantak a szemhéjaim. Körbenéztem és egy apró mozzanatot láttam a sarokban. Feljebb húztam a takarómat, de késő volt, mert az arc, most már testtel együtt ott állt előttem. De nem volt egyedül.

Folytatása következik
VW